2018. április 12., csütörtök

"Csokinovellák" Gubányi Barbarától és Molnár Tünde Annától

"Isten soha nem csap be egy ajtót az orrod előtt anélkül, hogy ki ne nyitna egy csokival teli dobozt és meg ne kínálna belőle." –  írja E. M. Gilbert, amerikai próza-, esszé-, és emlékiratíró témánkról. 
Iskolánk humán munkaközössége, a csokoládéval kapcsolatos digitális témahetünkre (április 9-13.) alkotói pályázatot hirdetett. A beérkezett két novella – Gubányi Barbara (12. A) és Molnár Tünde Anna (12.C) munkái – ma,  élőben is elhangzott a projektórán. 
Szerzőinknek gratulálok játékos, illetve lírai fantáziájához, írásaikhoz!

Molnár Tünde Anna: A csokibárány kalandjai 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy édes kicsi bárányka, aki Bari névre hallgatott, mint apa kedvenc focicsapata. 

   Ez a Bari nem olyan régen került a családhoz, de nagyon nagyon szerette őt mindenki. Szinte versengtek a kisbárány ártatlan mosolyáért! De a Bari nem igazán szerette őket, szívesebben játszott Nyuszkóval, aki szintén most érkezett csak a házhoz. Őt is apa rejtette el, amíg anyával megterítettünk és felvágtuk a sonkát meg a kalácsot. Amíg mi reggeliztünk, addig ők ketten összebarátkoztak. Ahogy beszélgettek, egyszer csak elhatározták, hogy ők ketten bizony megszöknek. Gyorsan útnak is indultak. Mentek, mendegéltek, míg aztán el nem értek az első akadályt.
     A két jóbarát egy hatalmas cserép tetején álldogált, ahonnan le kellett volna jutniuk. 
"Hát innen hogyan tovább?" – kérdezte aggódva Bari. Nyuszkó csak ránézett, majd merészen elmosolyodott. 
"Hát ugrunk! Mégis mi más lenne? Na hopp!" – mondta, majd levetette magát a mélybe. 
Szegény Bari csak nézte, ahogy barátja földet ért a magas fű között. Aggódva kiabált utána, hogy “Nem esett bajod?” – de a nyuszi csak a fejét rázta. 
“Gyere te is! Innen sokkal érdekesebb a világ!” – szólt vissza neki, mire Bari lepillantott. Félt leugrani. Neki nem voltak olyan hosszú, ugráshoz alkalmas lábai, mint a nyuszinak, sőt, sokkal kisebb is volt nála. 
   Végül aztán mégis összeszedte magát. Becsukta a szemét, hátrébb lépett majd nekifutott és hopp, elrugaszkodott. Tompa puffanással ért földet, de egy ideig nem merte kinyitni a szemét, csak, amikor a nyuszi mosolyogva megtapsolta. 
“Nagyon ügyes voltál! De sietnünk kell! A Doromboló Fenevad itt ólálkodhat a közelben!” – tette hozzá halkabban, mire Bari nagyon megijedt. 
“Doromboló Fenevad? Ilyenről nem volt szó!” – sopánkodott a kisbárány. Ő bizony semmilyen  Fenevadról nem tudott. Bezzeg, ha tudott volna, nem ment volna vándorútra! Először a tériszony, most meg ez? De jaj! Mielőtt átgondolhatta volna, mit is tegyen, hová is bújhatna, ahol ez a szörnyeteg nem találhatja meg, az máris megtalálta őket. Hatalmas, fekete jószág volt, négy lábán éles karmokkal, villogó sárga szemekkel, szarvakhoz hasonlító, hegyes fülekkel és egy csengettyűvel a nyakában. Egy ideig gyanakvóan méregette a két barátot, majd lehasalt és várt.
    Bari és Nyuszkó egymásra pillantott: Nem tudták, most mitévők legyenek. Bari körbepillantott, menekülési útvonalat keresve szemeivel, Nyuszkó pedig a Fenevadat leste végig. Az ismeretlen állat egyre közelebb merészkedett hozzájuk, mire egymásra néztek, majd szinte egyszerre kezdtek el rohanni. Mindketten szedték a lábukat, hogy minél messzebb kerüljenek a Fenevadtól, de az rögtön utánuk eredt! A két barát egyre gyorsabban és gyorsabban futott, majd bebújtak egy málnabokor alá, ahova a Fenevad csak a mancsaival ért be. Amikor már úgy tűnt, sikerül elérnie őket, hirtelen…
 Kicsim, ne játssz az étellel! – szólt rá az anyuka a két csokifigurával és a macskával játszadozó kislányára. 
– De anyaaaa! Pont most jött volna a legérdekesebb rész! 
– Attól még nem kéne: tudod jól, hogy a csoki milyen könnyen olvad! Azt szeretnéd, hogy összenyomódjanak?! 
– Neeem ... – sóhajtott fel a kislány, majd szomorkásan, kezében a két csokibábuval felállt a szőnyegről. – Akkor megehetem őket most? 
– A nagyi vár minket ebédre. Szerinted mennyire lenne morcos, ha nem tudnál enni a finom leveséből, mert tele van a pocakod édességgel?! 
– Hááááát… – kezdte a lány, de édesanyja jelentőségteljes tekintetét látva letette a szekrényre a csokibárányt és a nyulat is.
– Majd ebéd után. Úgyse mennek sehova. 


Gubányi Barbara: Barátság
 Jack nem tudott elaludni. A sötét túl sötét volt, a hideg pedig túl hideg. A fogai össze-összekoccantak, de maga sem tudta eldönteni, hogy a hidegtől vagy a félelemtől van ez. Igyekezett jobban belefúrni magát a hálózsákba, reménykedve, hogy ez lehetséges, hiába. Nem tudott elmenekülni a valóságtól. 
– Hidd el, barátom, a második éjszaka sokkal nehezebb – szólalt meg váratlanul a férfi mellette –, mert rájössz, hogy bizony ez lesz az életed hetekig. De utána javulni fog a helyzet, és mire hazamész, egészen megszokod. Csak utána az egész kezdődik elölről, ha visszatérsz. 
   Jack nem felelt semmit, csak feküdt tovább. Szerette volna megnézni magának a hang gazdáját, de a fény teljes hiányában a saját orra hegyéig sem látott el. 
– No, mi van, nem szólsz? – szólalt meg az ismét. – Bár miért is szólnál, még nem is ismerjük egymást. Engedd meg, hogy bemutatkozzam! Andrew vagyok. Andrew Bells. Téged hogy hívnak? 
Jacknek – préselte ki a szavakat -, Jack Gerbernek. 
– Hát, akkor üdvözöllek a lövészárokban, Jack. Bár most szörnyűnek tűnik, elhiheted, hogy az is marad és ez a rókalyuk lesz a kedvenc helyed itt. Vagy egy másik. Igazából sosem tudhatod, melyikben fogsz kikötni, ha végre leváltanak. Izgalmas, nem? 
   Andrew egy pillanatra elnevette magát saját szavain. 
– És hány éves vagy, Jack? Nem néznélek többnek huszonegynél. 
– Majdnem. Huszonkettő vagyok. 
– Hát akkor ezt rendesen benéztem, ugye? – Érezni lehetett hangján, hogy elmosolyodott. – Én is ennyi idősen mentem az első küldetésemre, azóta már eltelt hat év. Számold ki a koromat, vén csont vagyok már, be sem merem vallani. Azt hiszem, a háborúban gyorsabban öregszik az ember. Vagy csak azért van ez, mert itt kínosan lassan telik az idő, míg az otthoniaknál rohan? Tudod, a barátaimat nem fűti a hazaszeretet és nem lelkesednek egy kis izgalomért, amit ők önkínzásnak neveznek. Úgyhogy ők most otthon vannak, talán éppen kikapcsolják a tévét és lefekvéshez készülődnek. Vagy a felkeléshez, Isten se tudja. Nem szabad ilyenkor rájuk gondolni. 
   Néhány pillanatra csend állt be, amit Jack tört meg. 
– Én nem is szeretnék az otthoniakra gondolni. 
– Értem. Én is ezért álltam be a katonasághoz. Menekülni akartam az apámtól. Anyámat nem is ismertem. Aztán – puff! – pont azután, hogy elhatároztam, én bizony részt akarok venni egy háborúban, megtaláltam az otthonomat. 
Ismét hallgattak. Az újonc elgondolkodott a társa szavain. 
– Hogy értetted, hogy megtaláltad az otthonod? Esetleg… 
– A feleségemre gondoltam, Lisára. – vágott a szavába Andrew. – Amikor megismertem, érzetem, hogy haza értem. Tudod, van ez az érzés. Remélem, egyszer megtapasztalhatod, mindenkinek meg kellene. Vagy már voltál ilyen szerencsés? 
– Nem, azt hiszem, nem. De még rá sem gondolsz? Hogy bírod ki? 
   Andrew mélyet sóhajtott, mielőtt válaszolt. 
– Csak rá gondolok. Ez ad értelmet az egésznek. Elképzelem, hogy összegyűjtöm a pénzt, hogy vásárolhassak neki egy kis üzlethelyiséget, ahol egész nap süthet. Sose ismertem még nála jobb cukrászt, és biztos vagyok benne, hogy nem is fogok. Valóra akarom váltani az álmát, hogy minél hamarabb a saját cukrászdájában készítse el nekem azt a mennyei csokitortát, amivel mindig hazavár. Jut eszembe… 
   Ahogy ezt kimondta, a zsebében kezdett kutakodni. Zacskó csörgését lehetett hallani, majd egy téglalap alakú, fóliába csomagolt valamit nyújtott át Jacknek. A közlegény azonnal felismerte a csokoládé illatát, szájában összefutott a nyál és torkát melegség öntötte el. Elvette az édességet, miután nem volt más választása, mert Andrew olyan akarattal nyomta a kezébe, melyet nagy nehezen megtalált a sötétben. 
– Edd meg! Lisa mindig ad nekem egy darabot abból a csokiból, amit a torta tetejének bevonására használ. Amikor már elviselhetetlenül hiányzik az, hogy otthon legyek, mindig török belőle egy picit, és eszembe jut, hogy nem sokára hazamehetek. De kérlek, edd meg, szeretném! Neked sokkal nagyobb szükséged van most rá. 
   Némi győzködés után Jack elszopogatta a darab csokoládét, hagyta, hogy az íz szétterjedjen a szájában, elképzelte, hogy az ereiben is az olvadt csoki folyik, így kevésbé érezte, mennyire fázik. Miután elfogyott, háromszor is megköszönte az ajándékot és a csomagolópapírt a zsebébe hajtogatta. 
– Remélem, már jobban érzed magadat. Próbáljunk meg aludni! Ja, és el ne mondd senkinek, milyen nyálas kis társalgást ejtettünk itt meg. – figyelmeztette Andrew. 
   Mindketten nevettek. 
– Miért, a katonák nem lehetnek érzelmesek? – kérdezte Jack, immár bátrabban, hogy nem egy idegennel osztozik az apró lyukon. 
– Ó, dehogyisnem lehetnek. Sőt… A katonák nagyon is azok. Higgy nekem! Csak senkinek sem mutatják. Jó éjszakát, barátom! 
  Azzal mindketten mély csöndbe burkolództak, de ez már más volt. Nem ismeretlenek, hanem barátok hallgatása. 

    Valóban, attól az éjszakától kezdve a két férfi nem csak a bajtársiasság, hanem a barátság érzését is megosztotta egymással. Egyre jobban megismerték egymást: honnan jöttek, mi az álmuk, mi elől menekültek. Közösen számolták vissza a napokat addig, amíg nem csak Andrew, hanem Jack is ehet abból az ízletes tortából, amit kizárólag Lisa tud olyan jól elkészíteni. Együtt a harc is elviselhetőbbé vált valamennyire, hiába nőtt a kockázat, hiszen már volt mit elveszíteni mindkettejüknek. 
  Éppen ezért Andrew nem bánta, hogy ellőtték a jobb lábát és hátralévő életére tolószékbe kényszerült, mert Jacket mentette meg a haláltól a géppuskák ropogásának közepette. 
– Legalább nem kell még egy széket behozni. – Nevetett, amikor néhány nappal később már boldogan ültek otthonában hárman: ő, a felesége és a legjobb barátja. A kacagásba azonban némi keserűség is vegyült, de nem törődtek vele, mert elnyomta azt a torta íze. 
   Ez így ment sokáig, a seregben szolgáló barátot mindig várta a házaspár. 

   Azonban öt év elteltével minden megváltozott. Jack idegesen toporgott a házaspár ajtaja előtt. Lisa nyitott ajtót. Férje ezt már nem tehette meg. Tizenegy hónapja volt, hogy egy szívroham váratlanul legyőzte a bátor katonát. Barátja azóta nem járt náluk. 
   A nő nem szólt Jackhez és Jack sem hozzá, kerülték a másik tekintetét. Néma csöndben ültek le a konyhában, csak a székek csikorgását lehetett hallani a kövön. Sok nehéz perc után Lisa felállt, a hűtőhöz ment és egy, a szokásosnál kisebb csokoládétortát vett elő. Letette az asztalra. 
– Gondoltam, rendesen várlak, ha már jössz – mondta halkan a férfinek. 
 Rövid ideig bámulták, ahogyan a máz csillog. Majd a férfi a kabátja zsebébe nyúlt és egy összegyűrődött csokipapírt vett elő, melyet az első fronton töltött éjszakája óta hordott magánál. Mindketten tudták, mit is jelentett ez. 
  Jack és Lisa végre egymás szemébe néztek és halkan könnyezni kezdtek.


A képek forrása: www.michaeldiamond.com, www.youtube.com

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése