2018. január 29., hétfő

Radványi Ákos: A horgász szerencséje



   Amikor egy jó könyvet olvasok vagy megnézek egy érdekes filmet, arra gondolok, bárcsak több ilyen történet létezne! Emiatt kezdtem el én is az írást ... A gimnázium mellett erre néha volt is időm, de mindig azt gondoltam, hogyha elkezdem az egyetemet, akkor majd felhagyok az alkotással. 
Jelenleg Budapesten tanulok a BME gépészmérnöki karán, s magam is meglepődöm, hogy - bár feleannyi szabadidőm sincs, mint korábban -, mégsem fejeztem be az írást. Novelláimmal az a célom, hogy az olvasók  el is gondolkozzanak mondanivalómon." (Radványi Ákos)

     Szép, késő őszi idő volt, a fák már hullatták színes leveleiket, a Nap sugarai békésen fodrozódtak a víz felszínén. Csendes és néptelen volt a vidék, egy lélek se járt erre, csak a madarak csicsergését és a susogó levelek hangját lehetett hallani.
    Egyedül az özvegy István bácsi ült magányosan az egyik stégen, hogy szerencsét próbáljon a horgászattal. Szerette ezt a helyet: kiskorától kezdve imádta a természetet, a vizet, és az úszás volt a kedvenc sportja. A horgászat végeztével rendszerint megmártózott a folyóban. Érdekes ember volt, télen éppúgy szerette ezt a mozgást, mint nyáron, a hideg nem tartotta vissza. A lánya sokszor le is szidta emiatt:
     - Mi lesz, ha egyszer megbetegszel, hogy ilyen hidegben úszol?
    - Dehogy fogok megbetegedni! Nincs is ennél jobb módja, hogy felfrissítsük magunkat! – intette le őt ilyenkor. Ismerte a vizet, tudta, mikor szabad úszni és mikor nem. Büszke volt rá, hogy idősebb kora ellenére is teljesen egészséges.
   Most azonban nem volt kedve a csobbanáshoz. Gondterhelten meredt előre, nehéznek érezte minden tagját. Nyomorúságukon kesergett, amiben felesége halála óta éltek. Lányát sajnálta, akire egy ideje furán néztek az iskolában, szegényes öltözködése miatt. Most ráadásul még meg is betegedett szegény, és ő azt se tudja, miből fogja kifizetni a gyógyszereit.
      Az is aggasztotta, hogy a jelenlegi jó idő ellenére is egyre zordabbak voltak az éjszakák, a folyó is lehűlt, és mind kevesebb halat lehetett fogni. Mégis minden hétvégén szerencsét próbált – hétköznap, munka után már nem maradt ideje rá.
    - Ilyenkor még a legnagyobb pontyok is félreteszik óvatosságukat, hogy beraktározzanak télre – bíztatta magát olykor.
     Azonban az utóbbi időben csak nem akart egyetlen hal sem horogra akadni. Néha már kezdett beletörődni, hogy erre a sorsra kárhoztatták. Mégsem adta fel, hiszen kislányának ő volt az egyetlen remény.
      Egyszer a távolban megpillantott valamit a vízen, ami lassan haladt a sodrással. Nem sokkal később egy másik, az előzőhöz hasonló tárgy tűnt fel.
    - Fatörzsek lennének? – esett gondolkodóba. Aztán egy érdekes, meghökkentő gondolata támadt, amit azonban gyorsan elvetett, mert annyira valószínűtlennek tűnt egy ilyen hideg, bár szép őszi napon. Mégis tovább meresztette szemeit a szokatlan látvány irányába, erősebben hunyorított, és egy pillanatra a lélegzete is elállt: ezek mozognak!
       Először azt hitte, csak képzelődik, de aztán meghallotta a hangokat is a víz irányából. Szinte önkívületben beugrott a csónakjába és evezni kezdett. A sodrásban nem tudta tökéletesen irányítani a csónakot, így éppen közéjük evezett.
     Reménykedett abban, hogy csak úsznak és egymással kiabálnak, de ahogy közelebb ért, meglátta a kapálózó mozdulatokat, és a segélykéréseket is egyre tisztábban hallotta.
     Egyikőjük egy előkelő, idősebb férfi volt, átázott nyakkendője és világos öltönye szorosan a nyakához tapadt, ami nehezítette a légzését. Egyik kezét görcsösen a feje fölé tartotta, mintha nem akarná, hogy vizes legyen. Mikor meglátta a közeledő csónakot, még hangosabban kezdett kiabálni:
      - Segítsen...! Meghálálom!
     De a férfi most a másik irányba fordította tekintetét, ahol egy kétségbeesett asszony küzdött a sodrással és a mélységgel. Barnás fürtjei arcára tapadtak, de kapálózás közben ő is megpillanthatta a csónakot, mert hangosabban kezdett kiabálni:
     - Segítsen, nem tudok úszni!
      A horgász megbénult, nem tudta, mitévő legyen, hiszen körülbelül félúton lehetett kettőjük között. De nem volt ideje átgondolni a dolgokat: döntenie kellett. Csónakját végül balra fordította el, a férfi irányába. Mikor odaért, karját a fuldokló felé nyújtotta, ő azonban váratlanul megragadta a csónakot és pár erőteljes mozdulattal felhúzta magát…

Fodor József: Pusztuló csónak
       - Nagyon köszönöm – lihegte. – Ígérem, nem maradok adósa!
     - Hogyhogy nem tud úszni, uram? – Kérdezte lassan a döbbenettől a halász. – Hiszen jó erőben van! A csónakba is csak úgy bepattant!
      - Tudok valamennyire, csak azt nem akartam, hogy közben tönkremenjen ez a drága óra – és csuklójára mutatott. – Nem vagyok benne biztos, hogy vízálló!
          István bácsi egészen elsápadt, meg sem tudott szólalni elkeseredettségében. Csónakját ekkor gyorsan a másik fuldokló irányába fordította. Az asszony kiabálása eközben egyre jobban elhalt, ellenállása csökkent, kezeivel már nem kapálózott olyan hevesen. Mikor odaért a horgász, és gyakorlott mozdulattal utána ugrott a vízbe, már túl késő volt: az asszony végleg elmerült. Csak a Nap sugarai fodrozódtak békésen a víz felszínén.

***

        Az ismeretlen férfi később betartotta ígéretét és István bácsiéknak nem voltak többé anyagi gondjai. Lánya is felépült. Ő maga azonban napról napra kedvetlenebb, gyengébb lett, és végül megbetegedett. Állapota a kezelés ellenére is egyre csak romlott. Kislánya gyakran feddte meg szelíden:
      - Én megmondtam, hogy megbetegszel, ha a hideg vízben úszol.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése