2017. szeptember 1., péntek

Kiss Benedek: Élettöredékek 2./ Az utolsó év Kalocsán. Érettségi

Kiss Benedek portréja
 a Szép versekben, 1976-ból
Kiss Benedek Élettöredékek c. visszaemlékezése életének 1957-61 közti időszakáról, a kalocsai és Istvános diákéveiről a Forrás 48. évf. 9. (2016. szeptember) számában jelent meg (39-54 p.) 
Írása négy fejezetre oszlik: A híres-hírhedt Szvétek-kollégiumban, A kalocsai gimnáziumban, A Kósák és a Kósa lányok, valamint Az utolsó év Kalocsán. Érettségi
Kortárs irodalmunk jeles alkotója "élete legmeghatározóbb négy évének" (1) vallja a kalocsai gimnáziumban töltött időt. Az Istvánnal közvetlenül kapcsolatos emlékeit (a mű két fejezetét) két bejegyzésben adom közre. A kalocsai esztendők (például a "Szvétek-kollégiummal"  kapcsolatos) további élményeit olvasóim idekattintva olvashatják. 
A hangulatos élet- és korképekben, megkapó tanári karakterrajzokban dúskáló szöveget a Forrás folyóirat főszerkesztője, dr. Füzi László engedélyével közlöm. (A szöveg kiemelései, tördelése és az illusztrációk tőlem – T. T.)





Az utolsó év Kalocsán. Érettségi

   Az utolsó, negyedikes évünk már szinte végig az érettségi jegyében telt. Tételeket dolgoztunk ki, s tanáraink komolyságra szólítottak föl bennünket. Volt néhány új tantárgyunk, nem érettségi tárgyak, amiket nagyon élveztem. A művészettörténet például, amit Bai Jenő fiatalabb tanár tanított, aki a kollégi­umban is nevelőtanárunk volt, s ott is lakott. Szvétek igazgató úr pedig fél évig pszichológiát, majd fél évig logikát-filozófiatörténetet adott elő. Nagyon színes, hangulatos órái voltak, de minden előforduló különösebb fogalomról szabatos és hosszú definíciókat diktált, s azt is szó szerint kérdezte vissza. Sokszor előfordult például nála a metafizika és a dialektika kifejezés, de hiába próbált bennünket a „dialektikus szemléletre" inspirálni, módszerét én bizony úgy értékeltem, hogy az tipikus metafizikus megközelítés volt. A kollégiumban viszont javaslatára úgy gondoltuk, hogy ami egyszer sikerült, miért ne sikerülne másodjára is, vagyis a szakmári állami gazdaságban való közös munkálkodás. Azt tervezte ugyanis, hogy a kollégium névadójának, Hunyadi Jánosnak szobrot kellene csináltatnunk, s ehhez kellene pénzt szerezni. És így is történt: tavaszon már el is készült a tekintélyes mellszobor, s egy embermagasságú posztamensen az előkertben föl is állíthattuk, le is leplezhettük egy méltó ünnepség keretében. Mindnyájan úgy érezhettük, hogy tettünk valami fontosat.

   Még az előző évben új nevelőtanár került az intézetbe Békési Imre szemé­lyében, aki frissen végezte az irodalom szakot, s bár a gimnáziumban minket nem tanított, a kollégiumban komoly nyomot hagyott maga után. Szellemes, jó hangulatú esti értékelései miatt is, és a fiatalos pedagógiai módszerei miatt is hamar a diákok kedvence lett. Mi meg személyesen is közelebbi kapcsolatba kerültünk vele, mert Cziráky Imre bácsi a „gondviselésemet" szinte rá hagyományozta. Ennek az lett az eredménye, hogy hamarosan barátságába fogadott, s ami szinte hihetetlennek tűnt: kulcsot kaptam tőle lakása szigorúan válogatott könyvtárához, hogyha nincs otthon, akkor is bemehessek. Tőle hallottam először az új magyar irodalomról, s köztük Juhász Ferencről, annak új hangú költészetéről. De kezembe adta a költő első nagy összegző kötetét is, A tenyé­szet országát. Nagy kíváncsisággal olvasgattam, s az Apám című hosszúverse teljesen lenyűgözött.
Békési Imre
(egykorú tablókép)
    De Békési Imre a kollégiumban irodalmi színpadot is szervezett, ami akkoriban nagyon divatos előadói forma volt. A legemlékezetesebb egyJózsef Attila-összeállítás volt, aminek aláfestőzenéjeként Csajkovszkijtól a népszerű B-moll zongoraverseny szerepelt, amiben természetesen én is részt vettem, többek között a Tiszta szívvelt mondtam. Abban az időben én már inkább csak „szavalgattam", osztálytársunk, Bagó Pista volt a kollégiumban a „menő" versmondó. (Radnóti: Nem tudhatom... című versét úgy begyako­rolta, hogy nagy sikere volt vele mindenütt, mert sok helyre meghívták, hogy előadja. A Színművészeti Főiskolára is vitte ezt a verset felvételire, de a második selejtezőn  pechesen  kiesett. Segédszínész lehetett volna továbblépés a színészi pályán, de szülei – anyagi okokból sajnos ezt nem tudták vállalni. Azért Kalocsán élete végéig megmaradt a legjobb szavalónak, s az én verseimet is gyakran mondta.)

   (Racsmány Mihály, máig közeli barátom, aki Foktőről járt be, és szintén szerelmes volt Baksa Jutkába, szintén kiemelkedő versmondója volt a gimnáziumnak. Nemcsak érces hangja, hanem kiváló stílusérzéke is predesztinálta volna a színi vagy irodalmi pályára, de ő, gondolván talán, hogy a humán tárgyakat a hülye is meg tudja tanulni, meglepetésre kitűnő érettségije után a szegedi egyetemen matematika-fizika szakra jelentkezett. Ott viszont hamar úrrá lett rajta hajlama: az akkor nagyon híres szegedi egyetemi színjátszócsoport meghatározó egyénisége lett.)
   Békési Imre persze ugyanúgy ismerte írásaimat, mint Cziráky Imre bácsi – ekkor már egyre eltökéltebben írtam. És történt egy váratlan esemény is ezzel kapcsolatban. A város elöljárósága ugyanis meghívta előadásra –  ma úgy mondanánk, rendhagyó irodalomórára – az akkor még végzős egyetemista, de már futó (és futtatott) fiatal költőt, Baranyi Ferencet. Őt már rendszeresen közölték és dicsérték az irodalmi lapok, s ismertem nevét. Az est (vagyis délután) a Városháza központi termében volt, ahol mi, gimnazisták mint „kirendelt" hallgatók voltunk, s egymás hegyén-hátán tolongtunk. Feri jó előadást tartott, mégpedig nem a saját verseiből, hanem a 20. század átfogó magyar irodalmából. Ezt nagyon kedvemre tette. Hozott egy csomó könyvet, s azokból idézgetett. Aztán végezetül  mindenki nagy meglepetésére  azt mondta, hogy Kiss Benedek, ha itt van, várja meg őt a közönség szétoszlása után. Ennyire talán még sohasem döbbentem meg, hatalmasat dobbant a szívem. Így ismertem meg az első élő költőt. Feri komoly férfinak látszott már akkor is, s elmondta, hogy tanáraim ajánlották figyelmébe. Verseimről kérdezgetett, s anyagot kért tőlem az Egyetemi Lapok (ELTE) számára, mert a versrovatot ő gondozta. Nagy meglepetésnek vettem ezt, hát még, hogy nemsokára Pesten így dedikálta nekem első kötetét (Villámok balladája): „Kedves kalocsai komámnak, Kiss Bencének..." 
   De Cziráky Imre bácsi megelőzte őt az első közlést illetően, mert a könyvtár művészeti köre Kalocsai Szikrák címen hamarosan egy helyi összeállítást jelentetett meg  vékony, szürke kis füzetke volt , amiben én is szerepeltem három verssel. (Ezeket persze rég eldobtam, de amit bánok: a kiadvány sincs már meg, emlékeztetőül.)

   Aztán volt az utolsó évünknek „nőügyben" is egy fontos, emlékezetes csúcspontja. Ugyanis összevont középiskolás bált rendeztek az akkori Művelődési Ház nagytermében. Ezen én mindenképpen ott akartam lenni, hogy „szalonkörülmé­nyek között" még egyszer beszélhessek Baksa Jutkával. Igen ám, de be voltam „riglizve" a kollégiumban, s bárhogy törekedtem, az igazgató úr nem oldotta föl büntetésemet, vagyis nem mehettem el. Ekkor a nagy akarás vakmerővé tett. Miután a tagság elvonult mulatni, én is felöltöztem, s a földszinti WC-ablakon kilógtam. Nem volt egyszerű, mert elég magasan volt, s a ruhámra is vigyáznom kellett. Az ablakot úgy hajtottam be, hogy majd vissza is mehessek rajta. S megjelentem a bálteremben, ahol először is fölmértem a helyzetet. Szvétek igazgató úr, több tanárral együtt, a dobogó előtt állt, a zenekar előtt, s Jutka is azon a fertályon táncolt. Oda nem mehettem, mert ha meglát a diri, azonnal kicsapnak. A terem másik felén kezdtem el hát táncolni, de a szemem állandóan rajtuk volt. Néhány cimborám rám kacsintott, jelezvén, hogy tudják a „dürgést"  bár én igyekeztem minél terepszínűbb maradni. Végre Jutka közelebb került, s fölkérhettem. Úgy fogadta, mintha semmi kapcsolat sem lett volna köztünk, de azt is éreztette, hogy szó sem lehet új, bensőségesebb viszonyról. Hála istennek, hamar lekérték, mert ekkor már végleg letörten, magamtól szédelegtem haza a kollégiumba.
   S ott, ahogy ki, ugyanúgy be.

Illusztráció. Tó Szálloda és Vendéglő a Szelidi-tónál
 (1967). Forrás: www.egykor.hu
  A tanulószobánk nevelőtanára Bai Jenő volt, csendes, alacsony kis ember, s talán, hogy emlékezetessé tegye magát számunkra, nyár elején elvitte a társaságunkat egy szelidi-tavi kirándulásra, vagy ahogy a helyiek mondták: a Szilidi-tóra. Ez Dunapatajhoz tartozott, mintegy három kilométerre tőle, s akkortájt vált nevezetesebb fürdőhellyé, mert vizének összetételében sok ritka, gyógyító hatású elemet fedeztek fel. A kalocsaiak a Meszesnek nevezett Duna-parti strand mellett egyre többször látogatták. Komoly kiterjedésű vize volt, hosszantilag a fürdőrésztől számítva jó messzire elhúzódott. Szép nap volt, zsibongott a fürdőhely, nagyon jól éreztük magunkat. De mivel csónak is akadt, kollégiumi kis tanulócsoportunk összedugta a fejét, s elhatároztuk, hogy átcsónakázunk a túlsó partra, s meglátogatjuk Bak Pista szüleit, mert Pista pataji gyerek volt. És lőn. Meg voltak lepve a szülők, de gyorsan előkerült mindenféle finomság, s hogy ne szárazon együk a kolbászt, a boroskancsó is előkerült. Sőt, nemcsak hogy előkerült, hanem egyre gyakrabban fordult vele az öreg Bak. Mi tagadás, jól beállított mindegyikőnk, s mikor a visszafelé útra Pista bácsi befogta a lovakat, nagy énekszóval szálltunk föl a kocsira. Visszakocsiztunk a tóhoz, be mindnyájan a ladikba, s állva, nagy énekszóval érkeztünk megint a túlsó partra. De bizony, józanul belegondolva, ez nem is volt olyan veszélytelen dolog. A csónak felső pereme ugyanis legfeljebb tíz centire volt a víz színétől, csoda, hogy el nem merültünk. Én pedig  ki gondolt akkor ezzel  nem tudtam úszni, s biztosan ott vesztem volna. Bai tanár úr és a többi fiú rémülten várták, hogy átérjünk, mert akkor már mindenki minket keresett. Nagy szerencsénkre nemcsak, hogy nem történt baj, de a tanár úr maga is igyekezett eltussolni a dolgot, hiszen övé volt a felelősség.


    Verseimet általában szilenciumok alatt írtam (ami persze, hogy tilos volt, mint az idegen könyvek olvasása). Általában papírlapokra írtam, de volt egy régi füzetem is, szinte elsőtől fogva, amibe részletenként, de folyamatosan egy hosszú „elbeszélő" költeményt írtam, vagyis addigi életemet, élményeimet próbáltam megörökíteni. Ezt pszichologizmus és szociográfiai töltés uralta leginkább, a legkisebb politikai vonatkozás nélkül. És bár úgy gondoltam, újságíró leszek, és abból tartom majd el „költészetemet"  Ady, Kosztolányi munkássága lebegett előttem , az újságolvasástól szinte rosszul voltam, pedig kötelező volt, és bár nem érdekelt a politizálás, szinte zsigerileg utasítottam el a „komenista" hatalmat, KISZ-estül, és minden megnyilvánulásától kezdve. 

Fotó: Csigó László
   Verseimet társaim elől dugdostam, szinte szégyelltem. Nem is nagyon kutattak utána, kivéve egy cimborámat, Ugranyecz (Ugron) Gyulát. Nagyon különös fiú volt ő osztályunkban, visszahúzódó, zárkózott természetű. Nagyon nehezen nyílt meg, pedig tele volt élettel és életkedvvel. Az egész gimnáziumban  Békési Imre tanár úr mellett  talán ő beszélte legszebb artikulációval a magyar nyelvet, s kimondottan filoszhajlamú és képességű volt. Annak nem mutatta jelét, hogy írna, de nagyon érzékeny olvasó volt. Ő volt az, aki harmadikos-negyedikes korunkban már komolyan kutakodott verselményeim után, s tanasztalkámban többször rájuk is akadt. Ilyenkor nagy hajsza kezdődött: futott vele előlem, én meg, ahogy csak bírtam, utána, míg csak vissza nem szereztem tőle. Ezek utólag kedves dolgok voltak, mint ahogy az is, hogy tudván szerelmi „katasztrófámról", addig beszélt nekem egy keceli, akkor még általános iskolás kislányról, hogy levett a lábamról. Teljesen hozzám illik, mondta, akit nekem okvetlenül meg kellett ismernem. Mivel olyan komolyan vette a dolgot, hogy a kislány címét is megszerezte, végül is írtam neki ismeretlenül, s elküldtem a fényképemet is. (Akkoriban ebben nem volt semmi rendkívüli, mert szokásos volt, hogy ismeretlen diákok leveleztek, például én is leveleztem még egy NDK-s kislánnyal is.) És Katinka (mert Katinkának hívták) válaszolt, szintén elküldte a fényképét, írt magáról, hogy ő is nagy versbarát és nagy szavaló stb. Pár levélváltás után átkerekeztem Kecelre, megkerestem személyesen is – éppen egy meggyfáról mászott le udvarukban, mikor betoppantam. Mindketten nagyon megilletődöttek voltunk, de láthatóan nagyon örültünk is egymásnak. Igazi megnyerő, bájos, üde kis fruska volt. Attól kezdve gyakran jártam Kecelre, Gyula barátomékhoz, akinek szülei is szintén nagyon szeretni való emberek voltak, ők is szívesen láttak, s éveken át később úgy mentem hozzájuk, mintha hazamennék. Ez annál is inkább így volt, mert Akasztón is már csak barátaim voltak, és sokáig nehezen barátkoztam meg pesti kilétemmel. Gyulának nem volt testvére, s ekkor már azt is el merte mondani, hogy az ötvenhatos forradalom után édesapja sokáig bujkálni volt kénytelen, két évig csak édesanyja tudta, hol van, s naponta ellátta titokban a szükséges holmikkal. Szlávos végű vezetékneve is szörnyen zavarta, mert nagy magyar volt, s mihelyt csak lehetett, Ugranyeczről Ugronra magyarosított. Ezért volt hát barátom olyan „visszahúzódó" az iskolában.


Illusztráció
  De ami „hosszúversemet" illeti, negyedik vége felé végre lekerekítettem, s mivel tudomásomra jutott (nem is tudom, honnan?), hogy a Bács-Kiskun Megyei Tanács Művelődési Osztálya (bizonyára a Kiskunság nevű irodalmi periodi­kával együtt) irodalmi pályázatot hirdetett, elhatároztam, hogy letisztázom és elküldöm. Vagy húsz oldalnyi kézírás lett belőle - írógépről akkor még szó sem lehetett. El is küldtem, s bizony ez is nevezetes dolog lett számomra; ugyanis levélben értesítettek, hogy megnyertem a pályázatot, s hogy mikor várnak Kecskeméten a díjátadásra. Cziráky Imre bácsi és Békési Imre szinte jobban örült neki, mint jómagam. Hihetetlennek tűnt az egész. A megadott időpontban elutaztam Kecskemétre, megkerestem a már nem is tudom, kit és mit (aki az illetékes volt), s arra emlékszem, hogy nagyon kelletlenül fogadtak  ez nagyon lehűtötte az én boldogságomat is , és szinte „zsebből" fizették ki a 3000 forintos díjat, ami akkoriban vagy kéthavi átlagkereset volt. Igaz, utána két „illető" elkísért egy kisvendéglőbe, ahol megebédeltettek, és feloldották bennem a rossz érzéseket, jól elbeszélgettünk. (Mintha a Bács megyei kultúrmindenes, Orosz László lett volna az egyikük, a másikuk pedig a Kiskunság periodika helyett később induló Forrás első főszerkesztője, Varga Mihály. Mindez nem biztos, mert az „életrajzi verselményt" a folyóirat nem közölte le.) A kéziratom sajnos nincs meg, mert pár év múlva röstelkedve eldobtam, még a címét sem(!) tudom, csak az első sort: „Barátaim, hogy telik az idő!" S azt próbáltam versbe szedni benne, hogy bennem „hogyan telt" addig az idő. Akkor persze büszke voltam rá, s nemsoká­ra egyetemi felvételim alkalmával megkerestem vele a Szépirodalmi Kiadóban Juhász Ferencet is, nagy nekibátorodással. Egyedül találtam a szobájában, s szinte magányosnak találtam. Nagyon figyelmesen olvasta, gyakran bólogatott, de még gyakrabban kiemelt egyes részt, hogy közhelyes vagy pongyola. Utána kedvesen kérdezgetett magamról, s nagyon biztatott, hogy vigyem majd el hozzá későbbi írásaimat is. (Erre azonban a Költők egymás közt című antológiáig nem került sor  ebben ő mutatott be –, mivel kezdeti nagy „önbizalmam" a következő évek tanulmányai során nagyon megcsappant.)

   De előbb még sok minden történt, s egyre közelebb került az érettségi vizsga. Sőt, még előtte a ballagás. Általában mindenki új öltönyt kapott erre az alkalomra, amit édesapám nekem is megígért. Igaz, viszonyunk úgy hullámzott, mint a Balaton viharban, mégis bíztam benne. Szükség is volt rá, mert a régi öltönyöm, amiben tanulmányaimat is kezdtem, mi tagadás, meglehetősen viseltes volt már. De hiába vártam, az ígéret ígéret maradt. El voltam keseredve, s már bele is törődtem, amikor édesanyám  honnan, honnan nem  az utolsó pillanatban meglepett egy gyönyörű acélkék színű ballagási öltönnyel. Örömmel mentem én is a szabóhoz, mint a többiek, hogy rám igazítsa. De szellemi vonzata is volt ballagásomnak. Ugyanis elöljáróink és Juliska néni engem kértek föl, hogy társaim nevében is én búcsúzzam az alma matertől. Hosszasan és lelkiismeretesen készültem rá, mégpedig egy kétoldalas hexameteres verssel. Többen érdeklődéssel várták az eseményt, még régi akasztói iskolám igazgatója is eljött a feleségével együtt. Szép idő volt, s a gimnázium udvarán tarthattuk az ünnepélyt. Sikerült túlzott elérzékenyülés nélkül végigmondani a szövegemet (pedig egész a sírásig hajlamos vagyok rá, s most is nagyon tartottam tőle). Így hát jó emlékem maradt róla.

Fotó: Magyar Művészeti Akadémia
   Végül is elérkezett az érettségi vizsga előtti bő kéthetes szorgalmi idő, amikor ki-ki napokon át folyamatosan tanult, s próbált felkészülni legjobb képességei szerint a nagy megmérettetésre. Igazából osztályunk peches volt, hogy csak két hét állt rendelkezésünkre, míg a párhuzamos osztálynak egy hónap jutott. Mindenesetre olyan szorgalommal és lelkiismeretes odaadással sem azelőtt, sem azután nem tanultam, mint ezalatt a két hét alatt. El is hittem, amit tanáraink mondtak: hogy ez az időszak az életünkben, amikor a legtöbbfélét tudunk a világról – bár egy kis furcsálkodással fogadtam.
   Az írásbeli vizsgák természetesen korábban voltak, s megtudhattam, hogy mindegyik jelesre sikeredett. (Még a matematika is, amit a mellettem ülő Racsmány Mihály barátom puskájának köszönhetek, aki az egyik megoldási képletet átcsúsztatta.) De ami azt illeti, a szorgalmi idő alatt igazán közel került hozzám a matematika is, mert akkor láttam át, hogyan épülnek egymásra a dolgok. Ez valójában a többi tárgyat illetően is így volt.
   Az pedig nem igaz, hogy az érettségin nem lehet puskázni, csak pimaszság és merészség kell hozzá. (Én például adni és fogadni is nagyszerűen tudtam a puskát. A szóbelin /!/ például történelemből /!/ kisúgtam egy kalocsai osztálytársamat, ami miatt a szülei nagyon hálásak voltak, s az egész következő nyáron akkor mehettem hozzájuk éjszakázni, amikor csak akartam. Márpedig többször is akartam.)
   De előbb el kell mondani, hogy érettségi elnöknek a kunszentmiklósi gimnázium igazgatóját kaptuk, aki ránézésre is kellemes, biztató benyomást keltett, ráadásul humán szakos volt. Még a kollégiumban szemügyre vehettem, mert ott éjszakázott, s reggeli után szinte együtt mentünk a „tetthelyre"  ő vagy száz méterrel előttem. Aztán minden tárgyból jelesre mentem, vagyis kitűnő lettem  igaz, szerencsém is volt a tételekkel. S hogy nem csak külsőleg volt bizalomgerjesztő az elnök úr (Majoros Józsefnek hívták), bebizonyosodott, amikor a vizsgáinkat lezáró értékelését tartotta. Azzal fejezte be ugyanis, hogy két dolgot tartsunk mindig szem előtt a „nagy életben": emberség és magyarság. És ilyen sorrendben... Ilyen tiszta szavakat a bennünket túlságosan is óvó tanárainktól nemigen hallottunk a bolsevik diktatúra és a Kádár-terror idején, pár évvel 1956 után.
   Aztán úgy adódott, hogy hazafelé menvén  hiszen akkor már pesti lakos voltam – Kunszentmiklósig együtt utaztam elnökünkkel, Majoros József igazgató úrral. Szinte egymásba botlottunk, s természetesen egymás mellé ültünk. Olyan jól elbeszélgettünk, hogy úgy éreztem, az fölért még egy emelt szintű érettségivel. Otthon aztán nagy volt az öröm, édesanyánk nagyon boldog volt. Nemcsak az én bizonyítványom miatt, hanem hogy öcsém is jól beilleszkedett az új iskolájába, s megállta ő is a helyét a pest(szent)lőrind gimnáziumban.

   Ezek után természetesen megnövekedett önbizalommal mentem az egyetemi felvételire, az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészkarára. Magyar-filozófia szakra jelentkeztem, mivel az újságírói szak éppen akkor megszűnt. Irodalomból azt kérdezték, milyen nagyobb könyvélményem volt mostanában. Természetesen előhozakodtam Juhász Ferenccel és gyűjteményes kötetével, A tenyészet országával. Égre-földre dicsértem, s úgy gondoltam, brillíroztam. Aztán filozófiából kérdezgettek - hála Szvétek Sándor úr előadásainak, itt is tudtam válaszolgatni. Végül azt mondták, elemezzem nyelvtanilag azt a mondatot, hogy „öt meg négy az tíz" . Nekiültem  alany, állítmány , nem is olyan egyszerű. Az elemzés után azt kérdezték, jó, nagyon jó, de nem találok-e benne valami furcsaságot. Nekiálltam még egyszer, megint ugyanarra az eredményre jutottam. Ekkor azt mondták: Nem lenne helyesebb így a mondat? „Öt meg négy az kilenc". Szörnyen elszégyelltem magam: a grammatika mellett nem jöttem rá a mondat igazságtartalmára. Kiszédelegtem a teremből, de a folyosón utolért a bizottság egyik tagja, s közölte, most nem, de a következő évre tudnának fölvenni előfelvettnek, és nem filozófiára, hanem az éppen most induló népművelés szakra  annak tananyaga jobban illik az újságírói munkához. 
   Természetesen, ha egy kis csalódással is, elfogadtam. Egy év kihagyással így kezdhettem az egyetemet 1962-ben, magyar-népművelés szakon. (Érdekes megjegyeznem viszont, hogy amikor öt év múlva végeztünk, valamilyen ügyben sorban álltunk a tanulmányi osztályon, s eközben én egy oldalsó asztalkán megláttam a rólunk szóló feljegyzéseket, egymás tetején voltak, s legfölül megláttam az én nevemet. Ezt már megnézem, ha így adta a sors, gondoltam, elvettem, s belelapoztam. Nagy megdöbbenésemre az állt benne, hogy irodalmi felvételimet négyesre, míg a filozófiát jelesre értékelték. Hát, ez igazi „slusszpo­én"! Ezzel együtt nem jártam volna jól a filozófiával, mert a kötelező világnézeti tárgyaktól is kivert a hideg veríték.) De álmomban sem gondoltam volna, hogy a már akkor is rég Kossuth-díjas, nagy költőt ilyen különbözőképpen értékeljük.


Jegyzetek
(1) Idézi Gábor Erika: A Hazanézőben vendége volt Kiss Benedek költő. Kalocsai Néplap, 2012.
http://www.kalocsaineplap.hu/hu/kultura/haza_nezo_konyvtar_kalocsa_foiskolai_var
(2) Juhász Ferenc (1928–2015) a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, kétszeres Kossuth-díjas és József Attila-díjas magyar költő, szerkesztő, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja. Juhász Ferenc a népies realizmus jegyében kezdte a pályát, majd – szembenézve az ötvenes évek elejének kiélezett társadalmi-művészi ellentmondásaival – nagyszabású szemléleti-poétikai forradalmat hajtott végre Nagy Lászlóval együtt, s megalkották a látomásos-szimbolikus-mítoszi verstípus/ költészet.  Életműve terjedelmes, s egyetlen műben is kedveli a nagy formát.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése