2017. szeptember 1., péntek

Kiss Benedek : Élettöredékek 1./ A kalocsai gimnáziumban


Kiss Benedek Élettöredékek c. visszaemlékezése életének 1957-61 közti időszakáról, a kalocsai és Istvános diákéveiről a Forrás 48. évf. 9. (2016. szeptember) számában jelent meg (39-54 p.)
Írása négy fejezetre oszlik: A híres-hírhedt Szvétek-kollégiumban, A kalocsai gimnáziumban, A Kósák és a Kósa lányok, valamint Az utolsó év Kalocsán. Érettségi.
Kortárs irodalmunk jeles alkotója "élete legmeghatározóbb négy évének" (1) vallja a kalocsai gimnáziumban töltött időt. Az Istvánnal közvetlenül kapcsolatos emlékeit (a mű két fejezetét) két bejegyzésben adom közre. A kalocsai esztendők (például a "Szvétek-kollégiummal" kapcsolatos) további élményeit olvasóim idekattintva olvashatják. A hangulatos élet- és korképekben, megkapó tanári karakterrajzokban dúskáló szöveget a Forrás folyóirat főszerkesztője, dr. Füzi László engedélyével közlöm. (A szöveg kiemelései, tördelése és az illusztrációk tőlem – T. T.)



A Szent István király útja 1955-ben

A kalocsai gimnáziumban

Dr. Szvétek Sándor,
a legendás tanár és
kollégiumigazgató
   Mikor 1957-ben befejeztem az általános iskolát, és Kalocsára kerültem szeptemberben gimnáziumba, Akasztóról még nagyon kevesen mentek középiskolába, egy kezemen meg lehetett számolni a továbbtanulókat. Néhány szakisko­lással ez a szám kiegészült, de így is árulkodóan kevés volt a mintegy hatvan fő végzetthez képest. Pedig jó iskola volt a miénk, ezt visszaigazolták az innen továbbtanulók eredményei. A korábbi években, mondjuk a két világháború között meg mint a fehér holló, olyan ritka volt, aki tovább akart és tudott is tanulni. A kalocsai I. (Szent) István Gimnázium és a Tanítóképző (2) volt leginkább, ami ezeket a kivételes gyerekeket befogadta. A gimnázium egyházi iskola volt, méghozzá jezsuita, kiváló tanárokkal, mint ahogy a város is régi érseki székhely és iskolaváros.
  Kalocsán, a gimnáziumban még zömmel a háború előtti régi tanárok tanítottak, néhány fiatalabb volt csak köztük. Ugyanakkor a mi évfolyamunkkal szűnt meg a nagy hírű Tanítóképző Intézet, ami sokáig ellátta pedagógusokkal a környéket. Újdonság volt még, hogy gimnáziumunkban megszűnt a koedukáció is  a felettünk járók még vegyes osztályok voltak, de velünk kezdődően különvált a lány- és fiúgimnázium. A miénk volt a hajdani jezsuita intézet, tetején a szintén híres Haynald-obszervatórium tornyával, amit Selmeczi Károly bácsi, régi nyugdíjas kémiatanárunk kezelt, tartotta a kapcsolatot Greenwichcsel, s ott is lakott.

   Hogy tovább kell tanulnom, az senki számára nem volt kérdéses, se a család, se az egész faluközösség számára, pedig lehetett volna, hiszen egy évvel voltunk az ötvenhatos forradalom leverése után, tombolt a megtorlás, s mint ahogy később kiderült: sokak továbbtanulási lehetőségét elvágták.

   Intézményünk épülete egyébként egy hatalmas, a Fő utca nagy részét elfoglaló téglalapalapú tömbépület része volt, amit a „Sóhajok hídja"  egy légi átjáróhíd kötött össze az ugyanilyen óriási nagyságú másik tömbbel. Ezekben sok intézmény kapott helyet, iskolánk egyik fele például a női börtönnel, másik fele meg többek között a gyermekjavító intézettel volt szomszédos. Mi nem a Fő utca felőli részen voltunk – ott velünk szemben a szintén jezsuita Jézus szíve templomra láttunk az udvaron át, az osz­tályablakunkon keresztül. (Annyi csókát a világon elképzelni se tudtam volna, amennyi annak a tetején fészkelt és körülötte röpködött.)
   Két osztály indult általában évfolyamonként  egy humán (ahol latint tanulhattunk) és egy reál (műszaki rajzzal). Én persze a humánba jártam, bár kezdetben azt sem tudtam, mit jelent az egyik, mit a másik. 

 Cziráky Imre
 Első osztályfőnökünk (rövid ideig) a neves fizikus, Hegyi Lajos bácsi volt, akinek legkisebb fia is az osztályunkba járt, majd rövid idő után a szintén legendás Cziráky Imre vette át az osztályt, aki nemcsak hogy irodalmat tanított, de maga is író és színházat imádó ember volt, egykor színdarabjait is játszották (3). Ez nekem nagy szerencsét jelentett, mert hamar benső viszonyba kerültem vele, ugyanis megnyertem első évben az iskolai szavalóversenyt, és első lettem a meghirdetett irodalmi pályázaton is verseimmel. Attól kezdve külön figyelemmel kísért (bár vele esett meg, hogy négyszer egymás után „bezúgatott" a memoriterként föladott Közelítő tél­ből, Berzsenyi nagy verséből, amit nehezen tanultam meg, s mindig meg voltam győződve, hogy többször már nem engem hív fel).



   Egyébként Imre bácsi is, mint a többi régi tanár, nagyon vigyázott ránk, hogy azokban a pengés időkben valami butaságot ne csináljunk (hiszen akkortájt akasztották például Nagy Imrét és társait, s tombolt a terror). Ebben ők is érdekeltek voltak, mert tudták, bármelyik percben nyugdíjazhatják őket  mint ahogy Imre bácsit  akarata ellenére  két év után nyugdíjazták is. 
   
Dr. Takács József
   Takács tanár urat is, a Taxi bácsit, aki latint és ókori történelmet tanított nekünk. Tanított? Felnőtt meseórák voltak az órái az ókori görögökről és rómaiakról. ...

   Nagyon emlékezetes volt később Laczkó Zoltán tanár úr is, ő középkorú volt, fiatal feleséggel. Ő Hegyi Lajos bácsitól vette át a matematika-fizikát, mert őt is szintén nyugdíjazták. Sok emlékezetes diákmomentum fűződött Laczkó tanár úrhoz. Például hétfőnként, ha nem akartunk felelni, feltűnő helyre kiraktunk egy Népsportot, amire azonnal rácsapott, és egész órán példákat oldottunk meg, míg ő azt olvasta. De nagy szám volt az is, amikor egyik társunk a táblánál felelt egy matematikai levezetésből, s míg ő gyötrődött, Laczkó lapozgatta a füzetét. Megtalálta a végén a totószelvényét. Odafordult a táblához, majd azt mondta:  Te totózol, József?  Igen, tanár úr!  Akkor menj a helyedre, József  egy találatod már van!
Laczkó Zoltán
    De velem kapcsolatban a legkedvesebb története (több is volt!) az, amikor észrevette a padok közt sétálva, hogy nagy zsebű zakóm felé eső részében könyv van. Nem volt szabad az iskolába más könyvet vinni, mint a tankönyvek, nekem meg ott volt a nemrég kiadott bibliofil Ady-kötet. Szó nélkül belenyúlt a zsebembe, kivette a könyvet, kinyitotta, s azzal sétált tovább, és elkezdte olvasni. A továbbiakban a helyünkön megint példákat oldottunk meg. Az óra vége felé újból felém sétált, szó nélkül visszadugta a nagy zsebbe a könyvet, s ment a katedrához. Ez heteken keresztül így történt, egyetlen szó el nem hangzott a könyvről, pedig először be voltam kicsit rezelve.

   Mikor néha a fizikateremben volt az óra vagy dolgozatot írtunk, óra után egy ablakon át integettünk a rabnőknek. Ők meg vissza. Egész kis hangtalan kom­munikáció alakult ki köztünk, de mikor tanítások végén a Fő utca felé vettük az irányt (sétáltunk, a lányokkal találkoztunk, vagy kimentünk ebéd előtt az Érsek­kertbe, akkor Beloiannisz-kert volt a neve), a női börtön udvarának fala mellett kellett elmennünk, ami össze volt építve a gimnázium épületével. Mindjárt az első saroknál szembetaláltuk magunkat a szögesdróttal is körülvett őrbódéval, ahol az őr bizony töltött fegyverrel posztolt. Ha a híreket nem is figyeltük, ez gyakran emlékeztetett bennünket a „helyzetre". De akadt ennél kézzelfoghatóbb is. Egy nap a bátyai és foktői bejárók, akik autóbuszokkal jártak be, nem jelentek meg reggel az osztályban. Dél felé tántorogtak be, kipirult arccal  jó verés után a rendőrségtől jöttek. Ugyanis az érseki székesegyháznál, a Szentháromság téren ahogy leszálltak, el kellett menni a már említett tömbház szélső fertálya előtt, ahol akkor éppen szovjet tisztek laktak a családjukkal. Az épület előtt volt egy kis fém sárkányszobrocska, amit társaink kabalából, hogy ne feleljenek aznap, mindig megrugdostak. Ez egy „éber" valakinek feltűnt, s a rendőrség figyelni kezdte őket. Ezen a napon begyűjtötték valamennyiüket, bekísérték, és összevissza verték őket a rendőrőrsön. Sőt, egy osztálytársunkat ki is rúgták az iskolából. Ekkor értettük meg igazán tanáraink óvó elővigyázatosságát.

   De el lehet-e képzelni, hogy nem voltunk ekkor már  legalábbis többen  fülig szerelmesek? Én már az elején úgy beleszerettem egy évfolyamtársnőmbe, hogy nem feledhettem Édes Juliská hogy utaljak Mikes Kelemenre. Ugyanis már az első, ismerkedő gólyabálon összeakadtam - nem csak én - a város szépe Baksa Jutkával, aki egy tanítócsalád csemetéje volt, és Uszódról járt be az iskolába. Mondhatni, ahogy megláttam, beleszerettem. Persze táncoltunk is (többször), s bár én szólni is alig tudtam, mint ilyenkor mindig, éreztem, hogy ő is figyelme­sen néz rám. És akkortól kezdve öt-hat évig, ha lányra gondoltam, az ő arca (és egész lénye) úszott elém képzeletemben. Hiába tehettem volna, más lánnyal nem tudtam komolyan foglalkozni, mindent betöltött bennem. Természetesen verse­ket kezdtem hozzá írni, amiket – mint Édes Juliskának egykor  idősebb, jó haver nőpajtásaimmal küldözgettem el neki, a Fő utcai sétákon meg mindig őrá vártam, s gyönyörűség volt, ha az Érsek-kertben bandukoltunk és leültünk egy padra. Mivel azonban sokan rajzották körül, s ő elég kacér is volt, egy ilyen alkalommal - istenem, milyen szánalmasan éretlen is voltam! - szinte megkértem a kezét, olyan kikötéssel, hogy senki más fiúval nem enyeleghet többet. Gondolhatni, mennyire meglepődött, sőt megriadt, s attól kezdve nem volt hajlandó találkozni velem. Én szenvedtem pokolian, s tovább irkáltam hozzá zöngeményeimet, miket  bár előtte szívesen vette elutasítása jeléül az osztályban a padra fölállva „szavalt" el gunyorosan az osztálynak. (Osztálytársaitól ez hamarosan tudomásomra jutott, és poklokig alázott, s ők  ráadásul még  szánakoztak is rajtam.) Irigyeltem legjobb barátomat, akivel padtársak is voltunk: Énisz Pétert, a hartai „sváb" fiút, akit még az általános iskolából követett egy év késéssel „szerelme", állandóan együtt jártak szabad idejükben, mintha testvérek lettek volna, s évek múlva végkifejlet­ként össze is házasodtak. S a dologban a legpikánsabb, hogy Irénkéék felvidéki kitelepítettként kerültek Hartára, sváb közegbe. Mit tehettem? El kellett fogadnom, hogy nekem legérzékenyebb éveimben a szerelemből ez adatott.
   Még egy nagy kudarcot éltem meg Kalocsán gimnazista koromban, ahol is társaim - ahogy később ez is kiderült – azt hitték rólam, hogy tele vagyok önbizalommal, magabiztossággal, talpraesettséggel. Én tudtam csak, belül milyen gyámoltalan, képlékeny is vagyok, mennyire nincs önbizalmam. Érintettem már, hogy a kollégiumban és a gimnáziumban is az első szavalóversenyeket én nyertem. (Később az osztályunkból két barátom is megelőzött.) Mikor a járási kulturális seregszemlét rendezték a Művelődési Házban  akkortájt ilyenek is voltak , a zsúfolásig telt teremben mindenki várta, mikor kerülök én sorra. József Attila Levegőt! című versét mondtam volna, akkor nagyon aktuális, áthallásos vers volt. Tudtam, hogy bizonytalan vagyok a szövegtudásban, de sodortak magukkal az események, s tán a csodában bíztam. Mikor végre sorra kerültem, a függöny elé lépve nagy taps fogadott. Mikor elkezdtem, s bemondtam a címet, kicsit kivárva nekifogtam: „Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott hazafelé menet?" Aztán csönd, fejemben mintha fogaskerekek csikorogtak volna  nem jutott eszembe, hogy van tovább. Mikor már hosszúra nyúlt a csend, újra nekivágtam: „Ki tiltja meg..." – Ugyanúgy jártam. A függöny mögül jött a súgás, egyre hangosabban, de én biztos tudatában voltam már annak, hogy ez tovább nem megy. Azért harmadszor is nekivágtam, mind hangosabban, sőt, már követelőleg: „Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott hazafelé menet?"  A közönség egyre jobban zúgott, és én maradék tudatommal beszédültem a függöny mögé. Így esett, hogy sokáig nem mertem dobogóra állni, de aztán azzal vigasztaltam magamat, hogy az elmondott sor a forradalom és szabadságharc leverése után pár évvel mégiscsak értelmes, sőt provokatívan sokatmondó lehetett. 
   Kalocsán a legkedvesebb helyem az Érsek-kert volt, ahová a Jutka-affér után általában egyedül vagy barátaimmal jártam a fák közt összevissza indá­zó, kaviccsal, murvával felszórt ösvényeken. A kert vége a város zavaros vizű „folyója", a Vajas partjára futott ki, egy oldalát meg a megmaradt érseki kert határolta. Erre kevesen jártak, s fölfedeztem, hogy a kerítéshez közel két jókora cseresznyefa áll. Bizony, mikor ideje volt, én átmásztam a kerítésen, föl a fára, s alaposan „megkókányoltam" a cseresznyét. (Ezt sem gyóntam meg!)

Selmeczi Károly
   A másik nevezetesebb dolog idekötődően még az, hogy mivel Selmeczi Károly bácsi, öreg kémiatanárunk nem ismert bennünket személyesen, alkalmanként, szép időben néhányan meglógtunk az iskolából, a kémiaórákról. Én ilyenkor  s máskor is  egy kis domb oldalát borító szép gyepre heveredtem, s míg társaim ultiztak, én, mint annak idején Petőfi, néztem a kószáló felhőket. Vagyis ábrándoztam. Ez akkoriban gyakori szokásommá vált, teli voltam romantikával, s mikor például „üres" óránk volt, s a többiek hangoskodva örültek a szabadidőnek, én karjaimra borultam a padom fedelén, s a valóságól elrugaszkodva gyönyörű jövőről, szere­lemről álmodoztam. (Vagyis sokáig tartott a gyerekségem.)

 A gimnázium érdekes színfoltja volt – negatív értelemben – Kiss György tanár úr (azaz kissgyurka). A fiatal generációhoz tartozott, magyar–történelem szakos volt, s az egyik előttünk járó osztály osztályfőnöke. (...) ő volt az iskola futballcsapatának az edzője, s igaz, ami igaz: a futballhoz tornatanárunk sem értett jobban. Másod-harmadéves koromban én is tagja voltam a csapatnak, méghozzá a jobb half posztján, bár én szélső szerettem volna lenni – akkor nagyon gyors lábú voltam. S mindenem volt a foci, többet jelentett számomra, mint a tanulmányi eredményem. Volt egy nagyon emlékezetes meccsünk (talán 1959-ben?), amikor Bajáról a IV. Béla Gimnázium egyik osztálya járt Kalocsán kiránduláson, s kihívták meccsre az iskola válogatottját. Igen ám, de ebbe az osztályba járt a fiatal Dujmov (a későbbi Dunai Antal), aki ifjúsági válogatott volt, bal szélen meg a szintén NB II-es Ézsi játszott. Szégyen ide-oda, tönkrevertek bennünket. (Nekem kellett volna fognom Dujmovot, de úgy ment el mellettem, ahogy akart, s bár én sem voltam kis termetű, akkorákat lépett, mint én hármat.) Aztán egyre jobbak lettünk, s fontos középiskolás meccseket játszottunk. Egy ilyen előtt jó pár nappal kificamodott a bokám, s még örültem is neki: hátha hazamehetek egy kis betegszabadságra. Kissgyurka erről hallani sem akart, mondván, hogy hamarabb felépülök lábon, én viszont - mivel az új igazgató engedélyezte - bizony csak hazautaztam Akasztóra. Ezért kár volt, mert mint edző kirakott a csapatból. (Pedig 1961-ben Kalocsa nyerte a középiskolás bajnokságot.)
    Humorát azért értékeltem. Egy óraközi szünetben jó barátom, Párniczki Jancsi bement a klotyóra rágyújtani, de elfogyott a gyufája. Ekkor nyílt a szomszéd fülke ajtaja, s érkezett valaki. „Drága magyar testvérem, van gyufád?" szólt át Jancsi a közismert ötvenhatos megszólítással. A válaszfal tetején átrepült a gyufa, majd rágyújtás után vissza. Csöngettek, jött a történelem­óra. Kissgyurka jött be, kicsit késve, történelemórára. Lapozgatni kezdett a naplóban, mint ahogy feleltetés előtt szokták, az osztály várakozó, néma csendben, mikor végre megszólalt: „Drága magyar testvérem, Párniczki János, készültél-e?" Jancsi sápadtan tántorgott ki a katedra elé, de mondhatott bármit, Kissgyurkának semmi nem volt jó. Miután jól megkínozta, beírt neki egy akkora egyest, hogy alig fért a naplóba.
 
   A második osztály után Cziráky Imre bácsi nyugdíjaztatása miatt új osztály­főnököt kaptunk, mégpedig nőt, dr. Kerekes Bálintné Juliska nénit. Biológiataná­runk volt, és a kalocsai állatorvos felesége. Középkorú volt, olyan, amikor még mutatósak a nők, s lestük is, amikor kapaszkodva írt a táblára, hogy mozog a feneke. „Belevalósága" ellenére finom lelkű, érzékeny nő volt, és nehezen bírt velünk, jó párszor megríkattuk. Ennek ellenére nagyon szeretett bennünket, sőt büszke volt osztályunkra, mert az iskola legkülönb osztálya voltunk. Ha magamat nem számítom, tőlünk került ki a gimnázium két legjobb szavalója és előadója (Bagó István és Racsmány Mihály személyében), magam vitathatatlanul a legjobb irodalmára (sőt, a város „költője"), mint ahogy a legjobb atléta is Masek László személyében, aki megyei ifjúsági futóbajnok volt. A Haynald-obszervatóriumot meg Selmeczi Károly bácsi mellett a fiatalabb Hegyi Lajos kezelte. És szinte vicces, hogy ugyanúgy osztályunkba járt az egész iskola legmagasabb és legala­csonyabb tanulója, akik ráadásul egymás mellett ültek az első padban.
   Ám az is igaz, hogy az igazgató úr félévi értékelésben kiemelte, hogy a mi osztályunkban (III. b) egyedül több fegyelmi ügy történt, mint a gimnázium egészében. Ehhez én is hozzájárultam egy igazgatói megrovással. Történt ugyanis, hogy egy alkalommal, bármennyire tilos volt is, bevittem az iskolába egy nagyon izgalmas olvasmányomat. Annyira benne voltam a történetben, hogy órák után bennmaradtam az osztályteremben, s háborítatlanul olvashattam. Annyira azért működött a józanságom, hogy tudtam, ebédre haza kell érnem a kollégiumba. Mikor eljött az ideje, össze is pakoltam, s szinte bódultan mentem lefelé az emeletről a lépcsőn. S teljesen tudatlanul, automatikusan nyúltam a zsebembe, elő egy cigarettát, és menet közben rágyújtottam. Igen ám, de éppen ekkor nyílt a bejárati ajtó, s belépett az iskola egyik tanára: Kiss Bence! Hát ezt hogy gondolod?! Jött a megdöb­bent észrevétel. Akkor tértem magamhoz, és szörnyen összezavarodtam. Persze fegyelmi ügy lett belőle, mert bár a kollégiumban volt dohányzási engedélyem, ez az iskolára nem vonatkozott.

   Cziráky Imre bácsival kényszer-nyugdíjaztatása után sem szakadt meg természetesen a kapcsolatom, lakásán többször meglátogattam. Nemcsak hogy jólesett neki, de úgy gondolom, el is várta. Először persze mindig az új verseimről kérdezett, de nagyon keveset írtam, amit meg tudtunk volna beszélni. Viszont sok mindent mesélt a korábbi évekről. Legemlékezetesebb például, amikor Móricz Zsigmond látogatását ecsetelte. Részletesen taglalta, hogy a „Zsiga bácsi" milyen akkurátusan tudta enni kis bicskájával a kenyeret, szalonnát és hagymát. Aztán a lányokról faggatott, s természetesen tudott Baksa Jutka iránti kudarcos, de kitartó szerelmemről is. A város irodalmi, kulturális életét illetően továbbra is aktív maradt. A városi könyvtárban, annak igazgatójával, Nyitrai Lajos bácsival - aki viszont úgy volt „priuszos" ember, hogy fiatalkorában Bajcsy-Zsilinszky köréhez tartozott - műsoros esteket szerveztek. Ennek közönsége egy laza értelmiségi társaság volt, s ezeken az összejöveteleken és rendezvényeken nekem mindig ott kellett lennem, s a kollégiumból, még ha be is voltam „riglizve", erre mindig elengedtek. Íróvendégeink is voltak, többek között ott volt Móricz Virág, sőt Szabó Dezső nőtestvére, vagy Pákolitz István (4), akiről addig nem is hallottam, de kiderült, hogy valamikor Kalocsán volt kosztos diák.

Dr. Kerekes Bálintné
   Osztályfőnökünket magunk között Julcsának becéztük, s úgy gondoltuk, nagyon jól kijövünk egymással. Különösen belopta magát a szívünkbe, hogy harmadik végén, a nyári szünetre nagy osztálykirándulást szervezett számunkra. Méghozzá gyalogtúrával. Baradlától, az Aggteleki-cseppkőbarlang bejáratától indultunk hátizsákostul, aztán az erdők, hegyek között, napi tizenöt-húsz kilo­méteres gyaloglással tovább, míg elértük a célállomást, Egert. Útközben turista­szállásokon szálltunk meg, egyes helyeken tovább is időztünk, s persze csibészkedtünk, vagánykodtunk is, de érdekes módon jóval visszafogottabban, mint az iskolában. Persze Juliska néni egyedül nem vállalhatott bennünket, velünk tartott az ugyancsak új és fiatal orosztanárunk is, Piukovics Lajos. A jó hosszú (tor)túra alatt senkit sem kellett megbüntetni, s mi, akik mind alföldi gyerekek voltunk, maradandóan szép élményekkel (és meglehetősen fáradtan) érkeztünk haza a hegyvidékről. De előttünk állt még az egész szünidő.

Jegyzetek

(1) Idézi Gábor Erika: A Hazanézőben vendége volt Kiss Benedek költő. Kalocsai Néplap, 2012. 
http://www.kalocsaineplap.hu/hu/kultura/haza_nezo_konyvtar_kalocsa_foiskolai_var

(2) A mai Bajai Szakképzési Centrum Kossuth Zsuzsanna Szakgimnáziuma és Szakközépiskolája jogelődje. Történetét lásd idekattintva.

(3) Cziráky Imre kishegyesi (ma Szerbia) születésű becsei kántortanító, író és színpadi szerző. Tárcanovelláiban a XIX. század népiessége él tovább a 20. század húszas-harmincas éveiben (Bori Imre nyomán). "A két háború közötti jugoszláviai (délvidéki) magyar irodalom egyik legismertebb figurájának, a Mihál bácsinak a megalkotója volt. Cikkei, amelyek a Mihál bácsi levelei címen jelentek meg, a délvidéki magyar parasztot figurázták ki úgy, ahogyan Gárdonyi Géza tette a Göre Gáborban." (Forrás) Legnagyobb drámaírói sikere énekes vígjátéka, a Muskátli (1940), "mely a falu és a város kulturális viszályát az előbbi javára eldönteni próbáló, de a népiességet műnépiességként értelmező, programművét az első kisebbségi színdarabnak hirdették." (Forrás) 
Emlékét városunkban augusztus 20-án, a képviselő testület által adományozott Kalocsa Város KözművelődéséértCziráki Imre Díj őrzi.

Önállóan kötetei:
A diófa árnyékában. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda (Budapest)
Föld és mag Válogatott írások, 1971
Mifelénk. Cziráky Imre Szerzői magánkiadá , 1938
Bácskai kalászok. Elbeszélések, rajzok. Sztári-Becsej : Szerző, 1940
Mihál bácsi levelei. Becse: Rubicon, 1997
Mosoly... könny: Novellák, rajzok. Szubotica : Jugoszláviai Magyar Könyvtár, 1933
Novellái, elektronikus formában itt olvashatóak. 

A Nyugat 1938. 5. számában·Herczeg János: Mifelénk, Cziráky Imre novellái címmel ír kritikát munkásságáról: "Egyszerű, könnyed elbeszélő. De amilyen szerencse egy írónál a könnyű, gátlásnélküli hang, olyan nagy baj, ha szemlélete és témaköre is ilyen könnyű. Ha sem az életben, sem önmagában nem lát mélyebbre a felszínes realitásoknál.
Czirákynál még egy baj van. Témaköre sematikus, világa egy csinált, irodalmi világ, amelyből nálunk a népszínművek és a műdalok születtek. Olcsó érzelgősség, hamis líra. Ha zenéről van szó, ő biztosan Dankó Pistát említi, ha irodalomból: Móra Ferencet. Eddig ér fel a látóhatára; de ami ezen belül van, azt azután hűen és játékos természetességgel tudja megrajzolni.
Kitűnő csevegő, csak roppant kisigényű. Elbeszélései nem zártak s témáitól nyugodtan kiruccanhat egy kis szellemeskedésre; magáhoztérése - a hol is hagytam el? - nem zavarja az olvasót. Voltaképpen gazdagság ez, az anyag fölötti uralkodás. Virtuóz, de mutatványa nem rejtélyesebb és nem is izgatóbb, mint a vásári kardnyelőé.
Mégis úgy kell foglalkoznunk vele, mint komoly íróval, mert becsületes szándékai egyszer biztosan elfújják azokat az olcsó díszletek, amelyek elfogják előle a valóság színeit. A vajdasági irodalomnak szüksége van rá. Egy fejletlen irodalmi életben az ilyen írók, mint Cziráky, a közönségfogó szerepét játsszák. Szép hangja van, csak még nem ismeri a kottát. Elbeszélőmodora azonban föltétlen érték!"

(4) Pákolitz István (1919 – 1996) József Attila-díjas (1963) író, költő, pedagógus. A paksi születésű alkotó 1937-1942 között a kalocsai tanítóképző diákja volt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése