2017. szeptember 27., szerda

Haskóné Apagyi Judit: „Tinédzsernek születtem!”

Kedves vendégünk "egyidős" a kalocsai zeneiskolával, egyike ugyanis a Liszt Ferenc első növendékeinek, és  felsőfokú tanulmányai után pályája nagy részében is ott tanított, ill. tanít ma is, nyugdíjasként. Zongoratanári, karvezetői pályáját színesítette, hogy vissza-visszatért alma materébe, gimnáziumunkba is, hogy éneket tanítson.
"Életem legjobb választása volt, hogy zenetanár lettem!" – vallja hivatásáról. Közvetlen, szenvedélyes, színes egyéniségét sokan ismerik és szeretik városszerte, hisz gyakran szerepel különböző fellépéseken.
A zenepedagógussal kedves tanítványa, tavaly érettségizett diákunk, Matos Lili beszélget. A poszt elkészítésében közreműködött Molnár József és Vargacz Tamásné Czár Éva.


- Jó tanuló volt-e a gimiben?
- Sosem voltam rossz tanuló, négy egész körül voltam mindig, bár sose tanultam! Reggel hét órától este nyolcig ugyanis nem kerültem haza, folyton úton voltam: iskola, zene, sport, népi tánc vagy a barátok … Mindig arra koncentráltam, amit éppen csináltam! Az órán pedig figyeltem annyira, hogy otthon ne kelljen tanulni. Aztán, a tanítás előtt fél órával, az iskolában írtam meg a házi feladatot…

- Szeretett tanulni?
- A magolást nem szerettem, az ötösért harcolni sem! A tudás nem egyenlő az érdemjeggyel – ezt ma is vallom. És sosem tűrtem (ma sem), ha valamit nem értettem, ezért mindig kérdeztem.

- Volt olyan tantárgy, amit szeretett a gimnáziumban?
- Hűha! Talán a magyar?! Szerettem a művészettörténet órákat is: Kovács László tanár úr mindig hozott az órára valami jó zenét is (mosolyog).

- Hogyan telt hát el a négy éve, mi mindent csinált?
- Nagyon mozgalmas diákéletünk volt, rengeteg mindent csináltunk (együtt). Volt énekkarunk és saját beat-zenekarunk. Utóbbiban én voltam a szólóénekes, minden iskolabulin mi zenéltünk. Akkor (még) nagy szám volt a gimis buli, tele volt a díszterem!A kórussal minden iskolai rendezvényen szerepeltünk, de gyakran voltak osztálybuliaink is. 
Nagy volt azután a sportélet is a gimiben, többek közt, kiváló kézilabda- és röplabdacsapatunk volt. Én kézilabda kapus voltam, de tornásztam is. Joli nénivel női tornában a megyei döntőkig jutottunk. Mi építettük az úttörőházban a sportpályát is, ahol aztán edzettünk, stb. (1)

- Milyen volt akkoriban Istvánosnak lenni?
- Nagyon szerettem a gimibe járni! Főleg a társaság miatt. Sokan is voltunk, négy osztály volt egy évfolyamon, s a miénk: 41 fős ...
Mikor harmadikosok voltunk, vezették be az egyen-köpenyt. Mi választhattunk a mintákból. Ahány csík volt a köpenyen, annyiadik évfolyamra járt valaki. Annyira büszkék voltunk az öltözetre, hogy még moziba is abban mentünk, hogy mindenki lássa, gimisek vagyunk! – Én azért szerettem nagyon, mert nem kellett azon gondolkodnom, hogy mit vegyek fel ... (mosolyog). Április elsején pedig fordított napot rendeztünk: reggel kikiáltottuk a "köztársaságot", majd az osztályfőnökünket "bíróság" elé állítottuk. Rendes tárgyalása volt, tanúkkal, vád- és védőbeszéddel, majd ítélettel. A következő évben viszont már nem engedélyezte az iskolavezetés ...

- Az énekórán a felelésnél akkoriban is muszáj volt énekelni?
- Nem! Volt osztálytársunk, aki "dallam-süket" volt, annyira botfülű, hogy az katasztrófa: csak úgy, ritmusra elszavalta a Hull a szilva a fáról c. dalt! Cserey József (2) tanár úrtól pedig ötöst kapott ... Én is mindig úgy tanítottam, hogy ha már valaki nem tud énekelni, értsen valamit a zenéhez, ne keverje össze pl. Puccinit Bach-hal! Annyit vártam el a diákjaimtól, hogy az énekórához (az énekhez, a zenéhez) legyen valakinek jó a hozzáállása – ha másért nem, akkor azért, mert nem kellett készülnie, és 45 percen át zenét hallgathatott ...

- Hogyan alakult a tanári pályája a Liszt Ferenc Zenei Alapfokú Művészeti Iskoláig, ahol közel 40 éve tanít?
- Érettségi után ( 18 évesen), szeptemberben – én már tanítottam!

- Olyan fiatalon hogyan lehetett tanítani?! Mikor végezte el a főiskolát?
- A gimnáziumi érettségi után nem mehettem zongoraszakra a főiskolára, mert (az iskola mellett) nem tudtam annyit gyakorolni, amennyire ehhez szükség lett volna. 1973-ban hát a Tömörkény István Művészeti Szakközépiskolába mentem, mindjárt a harmadik osztályba (közismereti tantárgyakat nem kellett tanulnom, csak a zeneiskolai részt). – A tanítás?! Akkoriban az a művészeti szakközépiskolás, akinek már volt érettségije, taníthatott ún. szakoktatóként. Mindjárt az első évben 11 elsős (kezdő) tanulót kaptam, s nagyon büszke voltam arra, hogy az év végére, mindannyian zongoratanárok akartak lenni (mosolyog)!
1976-ban kezdetem meg azután felsőfokú tanulmányaimat, ugyancsak Szegeden, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Tanárképző Tagozatán zongora – szolfézs – énektanári szakokon (a karvezetés kötelezően hozzátartozott a szolfézshoz). 

- Hol kezdte a pályáját?
- A főiskola után nem akartam hazajönni tanítani. Tanítottam Szeged mellett, azután majdnem Bajára, a tanítóképzőbe kerültem. (hál ’istennek, mégsem, mert ott a zongoraoktatás huszadrangú lett volna). Egy évig Dunaújvárosban folytattam a tanítást. 1983-tól pedig, 3 éven át, Kubában éltem, a férjemmel… Ezt a néhány évet leszámítva (azután) végig Kalocsán tanítottam!

- Kubában is élt?! Erről nem hallottunk!
- Még főiskolás koromban voltam egy KISZ-táborban, a Dunakanyarban. Sokféle nemzetiségű fiatal volt ott, köztük kubaiak is, akik gyönyörűen zenéltek, énekeltek. Akkor elhatároztam, hogy megtanulok spanyolul. Vettem egy nyelvkönyvet, és mivel nem volt pénzem tanárra, így bejártam a kubaiak koleszába, hogy javítsák ki a feladatokat, amiket önállóan megoldottam. Azután Szegeden is találkoztam a 10-12 fős kubai diákkolóniával, akik a JATE-n, matematikát tanultak. Köztük volt leendő, első férjem, akivel azután Kalocsán volt az esküvőnk. A diploma megszerzése után a társaság hazaindult, s én is velük, a férjemmel tartottam Kubába. Nagyobbik fiamnak, Daninak ő az apukája. – A második férjemmel 26 éve vagyunk együtt, és van egy másik fiam, Gergely Gábor, aki bár Pakson az ESZI-ben, majd az Óbudai Egyetemen műszaki szakmát tanult, de a mai napig zenél is.

- Mit csinált a karibi szigetországban? Zongorázott vagy tanított is?
- Júliusban mentem ki, és augusztusban már dolgoztam egy művészeti komplexumban, ahol mindenféle művészetet (zenét, táncot, képzőművészetet, stb.) tanítanak. Fél évig kísértem zongorán a balettosokat, majd februárban szülni mentem. Szeptemberben azonban – tanárként – már vissza is mentem, mert közben annyira megtanultam spanyolul, hogy taníthattam zongorát. Először ugyan nem akarták elfogadni a magyarországi diplomámat, de jött a fővárosból, Havannából egy bizottság, akinek a vezetője Budapesten, a Zeneakadémián végzett, és ő nagyon megörült nekem. "Kikapott" tőle az egész iskola, hogy "itt egy magyar és nincs kórus"! Másnapra volt énekkarom: a magyar zeneoktatás mégiscsak világhatalom! 

- Milyen emlékeket őriz a szigetországról? Hogy fogadták európaiként?
- Tiszteltek … Ők eléggé elmaradott körülmények között élnek. Azért is tetszettem nekik, mert én, a kubai férjem mellett, "bevállaltam" az ő életszínvonalukat. Élhettem volna külföldiként, akik külön laknak, külön boltban vásárolnak. Ezt nem akartam, s ugyanúgy, mint ők: a jegyrendszerrel éltem! (Az élelmiszert ugyanis fejadagokban, jegyekre osztották. Rá volt írva a jegyre, hogy ennyi liszt, ennyi olaj, krumpli, stb. jár. – Persze csak akkor kaptuk azokat meg, ha hoztak a boltba… )

- Mi volt az, amit ott megszeretett?
- Nagyon szerettem, sőt, imádtam, az örök nyarukat! Mentalitásukban pedig tetszett nyitottságuk, a "sosem panaszkodásuk", segítőkészségük!

- Nehéz volt megtanulnia spanyolul?
- A férjem a családunktól távol dolgozott (olyan, mintha Kalocsáról Debrecenbe járna valaki), kénytelen voltam megtanulni a nyelvet, hogy boldoguljak. Egyébként pedig a spanyolok "mindent mutogatnak", vagyis állandóan és árnyaltan gesztikulálnak, így megérted, hogy mit akarnak. (Ezért) a mai napig én is hangos vagyok és gesztikulálok (mosolyog)!
Zenészként, felolvasóként Németh Sándor könyv-
bemutatóján  (Kalocsai Kortárs Művészeti Klub, 2016). 
Fotó: www.kalocsaineplap.hu

- Többször is visszatért azután a gimibe, hogy tanítson ...
- Igen, háromszor is tanítottam itt, egy, két vagy három évet. Először még a kubai út előtt, mikor Keleti Sarolta tanárnő ment szülni, később az utolsó óvónőképzős osztályt is én érettségiztettem, végül Zsebics Ilona tanárnő helyén dolgoztam. Nekem ez mindig "szerelem-másodállás" volt: anno is szerettem gimisnek lenni, és a katedra másik oldalán is jó volt az Istvánban!


- Hogy emlékszik tanárságának itteni éveire?
- Úgy hívtak, hogy „jó fej néni” (mosolyog)! Hajlamos voltam arra, hogy "a fegyelmet bomlasszam", ha rend volt, akkor én „tönkretettem” (mosolyog). Ha a diákjaim, mondjuk nem akartak elég hangerővel énekelni, csak azt kellett mondanom: úgy énekeljetek, hogy a Szőke tanár úr ne tudjon fizika órát tartani (nevet)! Vagy a ballagási próbák, melyeket az udvaron tartottuk, hogy a nyitott ablakok mögött üldögélő többieknek szerezzünk pár jó percet, ne hagyjuk őket dolgozni (mosolyog)! ... Igen, sokszor szelíden provokáltam! Volt olyan karácsonyi műsor, mikor megénekeltettem az egész iskolát a tanári karral együtt. A mostani igazgató, Perity Lajos még a gitárját is hozta! 

- A kórusmuzsikával is foglalkozik (még)?
- Egész életemben (néhány év kivételével) kórustag vagy karvezető voltam! A kórus nekem mindig is fontos volt. Mostanában végre ismét énekelek a Kalocsa Kamarakórusban.


- Miért jó, Ön szerint, zenét tanulnunk?
- Kimutatták, hogy azok a gyerekek, akik zenét tanulnak, sokkal okosabbak a társaiknál. Aki zenél, az megtanul koncentrálni. A zongoristák leginkább: egyszerre használod a két kezedet (akár keresztben is), egyszerre dolgozol a kezeddel, füleddel és szemeddel – egyszerre használod a jobb és bal agyféltekédet. Ezért javasolták az egyik tanítványomnak, aki birkózóként megsérült, és agyműtéte volt, hogy tanuljon zongorázni. Most is van olyan növendékem, akinek fejlesztő foglalkozásnak szánták a zenét

- Hogy látja, jól választott annak idején pályát?
- Életem legjobb választása volt, hogy zenetanár lettem! Mi végig elkísérjük a gyerek fejlődését: a kisgyermekkortól majdnem a felnőtt korig. A zenetanár és tanítványa kapcsolata nagyon szoros, akár 12 évig, az általános iskola 1. évétől az érettségiig is tarthat! Ilyen hosszú időt semmilyen más tanárral nem tölt el egy gyerek. Azután, a hangszeres órán csak egy gyerek van. Persze, a zenetanítás, -tanulás a legfontosabb, de végighallgatom, ha kell, a tanítvány „minden búját, baját”, a zenén keresztül ugyanis megérzem a lelkiállapotát, és segítek neki bármilyen gondjában. – Gondoljatok bele, 12 év, heti kétszer fél óra… 
A zenetanításban továbbá az is jó, hogy a kottát soha nem fogják "átvariálni", ma is ugyanúgy kell tanítani Beethovent, Mozartot mint sok-sok évvel ezelőtt. Ebbe nem szól bele a politika. A zene nem változik, pártfüggetlen, országtól, földrésztől – mindentől – független.

- Hogy jön ki a diákjaival?
- Én alkalmazkodom minden gyerekhez, mindenkihez másképp, mert mások a képességeik, a céljaik, igényeik. Nálunk (a zeneiskolában – A Szerk.a gyerek a fontos, nem a tanár! Ott vannak a koncertek, a kapcsolatod a szülőkkel ... Rendkívül szoros kötelék van köztünk! Persze, csak ideális esetben, mert van, aki csak pár évig tanul itt.

- Kikre, mire büszke a pályáján?
- Nem tudok mit/kit kiemelni! Mondhatom, hogy tanítottam pl. Lakatos Györgyöt, vagy a kollégáim egy részét, vagy Dargay Marcellt, Kákonyi Árpádot ... bár az ő életüknek csak egy "pici szelete" voltam. A visszajelzések szerint, viszont nagyon sok embernek adtam valami picit, de maradandót. Az a bizonyos "lábnyom", sok kicsi, apró – de "add össze"! Én talán arra vagyok büszke, hogy nem vettem el semmit, inkább (hozzá)adtam!

- 50 éves idén a zeneiskola – Ön pedig a következő tanévben vonul nyugdíjba … 
- Én 50 év után búcsúzom a Liszt Ferenctől! Annak megalapításától, 1967 januárjától, ugyanis zongoristaként a diákja is voltam ... Igen, jövőre megyek nyugdíjba, öregségivel, mert betöltöm a 63,5 évet. Fél állásban azonban maradok 2017-18-ban is, így az utódoknak tudok segíteni. ... A nyugdíj?! Fúj, még belegondolni is  – a lelkem az nem öregszik!



Matos Lili: Magántanulóként Judit néninél


„Zenei pályafutásom” öt éve, nyolcadikos koromban kezdődött, amikor is kitaláltam, hogy meg szeretnék tanulni zongorázni. Igazából megvolt hozzá mindenem: az érdeklődés, a lelkesedésem és otthon, a porosodó, magányos pianínónk.
   Mivel már túl idős voltam ahhoz, hogy a zeneiskolát elkezdjem, csakis magánúton tudtam elsajátítani a zongorázás alapjait. Közös ismerős által találtam rá Judit nénire, aki szívesen elvállalt, mint magántanítványt.

  Az óráink nem úgy teltek, mint egy szokványos tanóra, minden "áldott" óra úgy kezdődött, hogy megbeszéltük a hét eseményeit, problémáit, milyen dolgok bántják a lelkünket, stb. Én ugyanis így, a 10 perces „lelkizés” után teljesen máshogy ülök le a zongora mögé játszani!
   Tanulás szempontjából talán a legstresszesebb időszakomban kezdtem el zongorázni, az általános iskola-gimi váltáskor, emiatt nem ment mindig zökkenőmentesen a tanulás. Judit néninek rengeteg mindent köszönhetek, a személyisége imádnivaló, a mai napig második anyukámként tekintek rá. Számomra a köztünk kialakult tanár-diák kapcsolat inkább egy örök barátságot jelent.

   És hogy miért szeretek zongorázni?! Lelkesedésemet a film-mániámnak köszönhetem, ugyanis pillanatok alatt bele tudok szeretni egy-egy film betétdalába. A zongorázás számomra egy "kiskapu", mely kivezet a szürke hétköznapokból. Míg másoknak mondjuk a sport, nekem a zenélés jelenti mind a kikapcsolódást, mind a szabadságot. A zongora mögött ülve a külvilágnak egy teljesen más oldalamat tudom megmutatni! Ezt csak csak nagyon kevés ember ismeri belőlem, ugyanis tipikusan az a fajta ember vagyok, aki rettenetesen izgul, ha közönség elé ki kell állni előadni valamit. Így csak saját magam és a hozzám közel álló emberek szórakoztatása miatt tanulok a mai napig darabokat. Ma már azonban csak önszorgalomból, hiszen sajnos, budapesti tanulmányaim miatt már nem tudok időt szánni a zongoraórákra ...


Jegyzetek

(1) (H. A. J.:) "Cserey József tanár úr népdaléneklési versenyt is szervezett, melyekre mindig sok jelentkező volt. Az egyik évben én 3. helyezett lettem." 
A kalocsai pedagógus, népdalgyűjtő, gimnáziumunk egykori tanárának életrajzát, munkásságát Bencze Károlyné: Emlékműsor Cserey József 90. születésnapja tiszteletére c. írása alapján ismertetem:
"Cserey József Kolozsváron született (...) a háború után Kalocsán telepedett le. Megnősült és két gyermeke született, Judit és Gábor. Először Szakmáron tanított, majd behelyezték Kalocsára. Itt több iskolában tanított: Eperföldi, Fiú Iskola, Ének-zenei, Tanítóképző és Óvónőképző és az István Gimnázium. A Zeneiskola igazgatója is volt Kalocsán is és Dunapatajon is. A leghosszabb ideig a gimnáziumban tanított egészen az 1982-ben bekövetkezett haláláig. Sokfelé hívták zsűrizni különböző kulturális versenyekre, szívesen vállalta, még a Röpülj Páva c. TV műsorban is szerepelt.
1950-ben kezdte meg népdalgyűjtő munkáját, melyet a Városi tanács két alkalommal ki is adott. Először 1964-ben „Kalocsai kertek alatt címmel 130 dal került be a kötetbe, majd 1975-ben már 150 népdalt ismerhettek meg az érdeklődők. Hamarosan elfogytak ezek a füzetek, és 1996-ban Kalocsa Népművészetéért Alapítvány harmadszor már Bencze Károlyné által 30 dallal kibővítve jelentetett meg. Az alapítvány a negyedik kiadásra készül, amely újabb 20 dallal bővülne.
1986 óta a Városi Úttörő Elnökség megyei népdalversenyeket rendezett tiszteletére, először csak az általános iskolások részére, majd 1990 után a szervezést a kalocsai Hagyományőrző Népi Együttes és a Kalocsa Népművészetéért Alapítvány vette át és kibővítette a középiskolák és a felnőttek részére is." 
2014-betartott dalostalálkozóról szóló tudósítást lásd itt. - A Szerk.

(2) Az építési  munkáról részletesebben lásd blogunk korábbi  posztját.

(3) Borbély Lászlóné (sz. Zsiga Katalin) gimnáziumunknak egykor ugyancsak diákja volt. A zenepedagógusnak, csellistának idén Kalocsa Város Művészetéért – Haynald Lajos Díjat adományozott a város zenei életének fejlesztéséért a kalocsai képviselőtestület.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése