2017. augusztus 20., vasárnap

Kiss Benedek legszebb verseiből

Gimnáziumunkhoz, Kalocsához, de a Kiskunsághoz és az Alföldhöz kötődő egyik legjelentősebb kortárs költői életmű Kiss Benedeké. 
„Asszonyról, istenről, / Hazáról, alföldül érzek, / alföldül gondolkodok.” - vallja a Járok a nyárban c. művében az 1943-ban, Akasztón született, 1957-1961 közt volt Istvános diák.
Költői és műfordítói munkásságát számos díjjal ismerték el, többek közt, kétszeres József Attila-díjas, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, "gyermekirodalmáért és költészeti munkásságáért" pedig a Magyar Köztársaság Babérkoszorújának is birtokosa.
1970-es első kötete óta (Gazdátlan évszak) folyamatosan jelen van irodalmunkban, publikál folyóiratokban és közel harminc könyve jelent meg. Budapesten él és alkot, szőlősgazda a Szentgyörgy-hegyen. Két gyermeke édesapja.

Néhány további bejegyzésemben szándékom Kiss Benedek írói, emberi világát részletesebben is bemutatni, jelen posztomnak azonban az a célja, hogy a költő általam kedvelt és fontosnak, jellemzőnek tartott versei közlésével felkeltsem Olvasóim érdeklődését, hogy kézbe vegyék a köteteit. Összeállításomban lírai tematikája fontosabb területeiről válogattam, szerepelnek írásai a közélet, a szülőföld,  szerelem és az "istenkeresés", elmúlás témájából is. Az egyes költeményekhez pedig olyan szövegeket illesztettem, melyek, hitem szerint, elmélyíthetik a befogadás élményét. 

* * *

                 UTAK KERESZTJE

                                                                                    Buda Ferencnek

FUTÓ, KIRÁLYNŐ –
tolonganak
az utak portábláin paraszt,
ritter és báró –
készül a sakk.
Lelkünk tájait sanyargatják.
Játszanak.
Hát csak hadd játsszanak!
Hej, komák,
végváriak,
vegyük számba, mi reánk maradt:
fillér,
picula,
fabula-ország!



Tornyai János: Bús magyar sors
Forrás: www.sulinet.hu
A TENGERRŐL MIT MONDJAK ÉN –
esőcsepp a fogyó felhőt mondja.
Tipródik, legel a víz a dünén.
Új falka nyomul a régi nyomra.

Kiskunság! avarok, rácok,
kunok, cigányok, bunyevácok,
ködménesen mély rézkolomp!
Kiszáradt, fehér lókoponya,
birkakoponya, homlokcsont:
Alföld! virágos csont-tanya!




ÖKÖRHUGYOZÁSOS
makadámok mellől
meglépett Jézus
a rozzant keresztről.

Hej, puszta, álompuszta -
véres köpés a homokon! 
Lóg, törött a nyárfák szárnya,
kőcsontököl a víztorony.

Virágzik a teamező.
Hej, könnyű szöcskelábak!
Szikes arcomon évelő
tüske és kamilla-bánat.


SZÉL HABZIK, NYAKAMIG ÉR,
hulláma rajtam átcsap.
Mindig szélein járok én
e szögletes világnak.

Utak köves keresztje!
Kézfogás-csillag!
Hazám ráteregetve
petrenceként szikkad.

Kiszikkad a sorsom,
szemem kiszárad,
utak keresztjét hordom,
szorítom arcomra ezt a tájat:
Kendő! könnycsipkés, vérmonogramos
                                          kendője szép magyar Veronikánknak!                                           

*

Illusztráció. Kósa Károly: Nagykörű,
pléh-krisztus. Forrás: www.mapio.net
KISS BENEDEK: A KERESZT NÉGY SZÁRÁRA (2)

   "Általában gyorsan írok, ha egyszer megindul bennem egy gondolatsor, vagy egy képsor (bár másnap vagy egy hét múlva belejavítok, húzok, változtatok). Ez a négyes versfüzér azonban évekig alakult lelkemben és a papíron. A legkorábbi érettnek vélt verseim közül való, amikor még általában nagyon sokat dolgoztam egy-egy költeményen – a hetvenes évek elejére-közepére tehető. 
   Érettségi után, 1971-ben egy nyáron át jártam az Alföldet autóstoppal, de leginkább gyalogszerrel, lévén, hogy akkor még ritka volt a gépkocsi az alföldi utakon, s az utak is mások, leginkább makadámok voltak. Nagy élményt jelentett: ekkor éltem át már tudatosan is, hogy ez: a szülőföldem. És persze kaland: sok emberrel megismerkedtem, sok segítőkészséggel és zsiványsággal is találkoztam.
    Többször megpihentem a falum határából Solt felé kivezető úton egy fakeresztnél (mellette két morotva-tó is volt, amiben valamikor horgásztam), melyen pléh-Krisztus függött, míg el nem lopták. A forró nyári napverés a poros utakon egy életre a bőrömre sütötte szűkebb pátriám: a Kiskunság képét. De már korábban is, gimnazista koromban, ha kedvem úgy hozta, Kalocsáról kerékpárral Harta felé mentem haza Akasztóra (nyaranta is átjártam oda, mert jó barátom lakott ott), s számtalanszor elmentem Állampuszta és messzire látszó víztornya mellett anélkül, hogy igazán tudtam volna, micsoda szörnyű világ van ott. Később tudtam csak meg, amikor Buda Ferivel megismerkedtünk, hogy annak idején ő is éppen ott raboskodott. (3) Sokat beszéltünk róla.
Mindezek az élmények kívánták, követelték a megfogalmazást. Sok versem szól szülőföldemről, de legátfogóbb talán ez, az Utak keresztje.
     Nem egyszerre – darabonként íródott, külön-külön versezetekként. Melyik előbb, melyik később, magam sem tudom már. Ekkor már mögöttünk állt a Kilencek antológiája, az Elérhetetlen Föld, erre utal a nyitó strófában a „komák, végváriak” kifejezés. Ám arra is emlékszem, hogy első kötetemnek szerettem volna a Szögletes világ címet adni – ez meg az utolsó részben van –, de Szaggatott világ címmel nem sokkal korábban jelent meg Bella István kötete. Szóval, a 70-es évek közepén jutottam oda, hogy a 4 külön részből Utak keresztje címmel kialakult a füzér-vers, utalva a kereszt négy szárára is. És még sok év kellett hozzá, hogy rádöbbenjek: ezt a verset több okból is, Buda Ferencnek kell ajánlanom. Ekkor, ezzel nyerte el végső formáját."

* * *

Egry József: Arany kapu (Balatoni fények). 1943–44.
NYÁRESTI DELÍRIUM

Ülök a bazalthegy alatt,
behúzva vitorláimat,
elnézvén sárkányrepülők röptét,
a világ most távoli ködkép,
messze esik, messze marad,
nem érdekel a forgatag,
a körém harmatozó estét
szívja tüdőm – pernyéll a Nap,
valami elefánt-nagy békesség
toronylik fölém hallgatag,
hallgatom nagy diófák csendjét,
s mint merengő, halk muralovak,
ha súlyosakat dobbantanak,
úgy ver a szívem, a végtelenség
tömbjei tompán visszhangzanak.

Nincs nem-lehet, nincs nem-szabad,
behúzván vitorláimat
s elnézvén sárkányrepülők röptét
felbolydulnak mind a szavak,
s körülcikáznak, mint a fecskék,
mi sosem volt, az is lehet még,
most úgy remegem ezt az estét,
hogy kocódnak tőle a poharak,
most olyan távoli az öregség
pedig nyuvaszt már, rámszakad –,
hogy borzongom a levegő testét,
ahogy súrolja vállamat,
ölem megfeszül és szeretnék
elvágódni a füvön hanyatt:
a bozontba mi csapást vernék,
míg rám terpeszt az alkonyat!

Ülök a bazalthegy alatt,
a szőlőkacsok meginganak,
elnézem sárkányrepülők röptét,
felhajtok egy-egy poharat,
csapkodván a szúnyogokat,
s körülbozsog a végtelen lét,
lepkék, muslincák rajzanak,
leszáll a csillaggal kivert ég,
s mint merengő muralovakat,
ha súlyosan dobbantanak,
hallgatom nagy diófák csendjét 
hallgatom szívdobogásomat.


Egry József : Balatoni naplemente, 1935 körül.
 Forrás: www.egry-keszthely.hu
VASY GÉZA: „AZ ELMÚLÁSTÓL TETTENÉRTEN”, KISS BENEDEK KÖLTŐI VILÁGÁRÓL (4)

"(...) A költők, a művészek számára szakmai létszükséglet a „lázálom”, az elragadtatás, a lelkesültség. Ez a fajta elvonatkoztatás már maga delíriumnak nevezhető. Itt a különös az, hogy a mindennapi világ válik „ködképpé”, figyelemre érdemtelenné, s tudjuk, hogy a köznapi tudat ezt tekintené betegségnek. A vers beszélője tehát távolodik egy valóságszinttől, s a természetbe beleolvadva, ugyanakkor a nemrég még elképzelhetetlent, a sárkányrepülőket szemlélve, majd a végtelenséget megérezve alakul ki benne a valódi elragadtatás, a lázálom. 
   A verstörténés helyszíne és ideje különösen alkalmas az elragadtatás állapotának kialakulására. Egy hegy oldalában vagyunk, szőlőhegyen, kilátóponton. Arról a versben egyetlen szó sem esik, de az olvasó tudhatja, elképzelheti, hogy ez szinte édeni táj. A Badacsony s a vidék más hegyei látszanak körbetekintve, s közöttük, mögöttük a Balaton. A napszak, a nyári esteledés földön s égen különös fényviszonyokat tud teremteni, s ebben sokat segíthet a távolabbi vízfelület. A hegyek közé a vízpart nyári forgataga, zajongása nem hallatszik el, a sárkányrepülők hangtalanul suhannak, csend van, csak a szív dobogása hallható. Az is csak a belső hallás számára, de a „végtelenség tömbjei” visszhangozzák. Ha sárkányszárnyaival az ember repülni is képes, akkor a végtelenség részének is képzelheti magát, pontosabban megpróbálhatja felfogni ennek az értelmét. Ha a nehézkedés és a biológia törvényei legyőzhetők, akkor elképzelhető, hogy „mi sosem volt, az is lehet még”. Az ember számára ez lehetne a szabadság igazi birodalma. Félelmetes és felemelő a lehetőség: egyszerre lehet megérezni a halhatatlanságot és a halált. Szinte hérosszá válhatna az ember, függetlenné a társadalmi megkötöttségektől, a természettel kezdve gigászi harcba. A mítosz lehetősége rajzolódik ki. (...)"

* * *

Wahorn András: Rohanó fiú nővel, 1990.
Forrás: www.ferenczy-mng.blogspot.hu

                              ŐSFA
 
Szerettem volna lenni én tölgyfa,
de gyermekké tett a sors helyette.
Nőtt mellém, hogy óvjon, egy asszony-fa,
olyan, ki mélyen markol a földbe.

Miként rám, úgy rakták a fészket
ágbogain a madarak.
Egy percem mellette el nem enyészett.
Nagy nő lett, nagy asszony is maradt.

Szórja lombjait a vén tölgyfa,
ráhajtom hűvé lett fejemet,
s ő, mintha ölébe takarna,
hullatja, dönti rám a levelet.

Áldozom asszonyom nyirkain végsőt,
áldozom, s álmodozom,
hogy újra kezdenék minden hétfőt
                    mellette minden vasárnapon.               
                              *

(KISS BENEDEK:) "Nekem nem nőm, asszonyom, feleségem van, hanem széttörve a szót: fele-ségem. A felem. A jobbik felem ráadásul. Kicsi pont vagyok én a nagyvilágban ahhoz, hogy egész lehessek. Bár természetesen öntudatom van, nem is kicsi. Úgy szerettem meg ennyire, hogy ezt az öntudatot (mondhatnám férfi-gőgöt) el tudta fogadni. Nem könnyen, de eddig „szuperál”. Különben egyszerű történet lenne, ha nem ő kérte volna meg a kezemet. Iste­nem, de jól tette, s de jó, hogy akkor is mellettem állt az Úr! Sokakba voltam szerelmes akkor is, belé nem annyira. Két nap múlva megesküdtünk. Ha én választok, biztos, egy életre tönkretettem volna magam. Ha ugyan még élnék, nem lenne családom, társam, fe­leségem. De igen megkéri az árát: nekem is alkalmazkodnom kell hozzá. Ez néha nem könnyű, de megéri. Hoci-nesze? Barátaim! 
     Én őt tartom legtöbbre Isten és Anyám után. Én elvált szülök gyermeke voltam. Most gyönyörű családom van, s többet ér, mint az összes irományom. Ezt neki és szintén gyönyörű szüleinek köszönhetem. Én valóban Isten csavargójának érzem magam, ahogy a cím mondja, még lebénultan is. De van egy mesebe­li Katikám, aki szennyezetten is vár rám, s akire én is örökké vágyakozom." (5)


* * *


Ellenzéki tüntetés, 1986. Fotó: MTI
PETŐFI LÁZÁLMA AZ ELJÖVENDŐKRŐL (6)

Március tizenöt –
ezer a gumibot.
Ezer a gumibot –
március tizenöt.

Mit is akartam én,
én: csenevész kölyök?
Ezer a gumibot –
március tizenöt.

Lehetne április –
gumibot akkor is.
Május vagy december –
mi ember az Ember?

Október is jövend:
kettő is! Egyike
öli a másikat –
iga már, nem Ige!

Március tizenöt –
ezer a gumibot.
Nyögnek a temetők –
mélyükben hánytorog
hány csenevész kölyök!

Március tizenöt –
zászlódísz a város.
Világlik a sötét.
Sötétlik Világos.
                              (1986)
 *

(KISS BENEDEK:) „Legmeghatározóbb a magyarságélményem és magyarságtudatom, kezdetektől fogva ez a gerince a költészetemnek, ez ordít a verseimből, de ezt valahogy a kritikák még nem, inkább a bor- és szerelmes verseimet emelték ki – mondta el Kiss Benedek. - Azok is vannak, de elsősorban a magyarságélményem és a haza sorsáért való aggodalom az, ami meghatározza a lírámat. Az 1956-os események tragédiájával indult az eszmélkedésem, mint magyar polgárnak, el sem tudnék képzelni más alapállást, mint ezt. Az egész mai költészetből és irodalomból általában ezt a magatartást hiányolom, kivéve egy-két költőtársamat és barátomat.” (7)

* * *

Mednyánszky László: Öreg ember (önarckép)
, 1914 körül. www.viragjuditgaleria.hu
ISTEN CSAVARGÓJA

Ahogy
kutyám
elcsavarog,
Istenem,
én gyarló
csámborgód vagyok.

Nappalok,
éjszakák
bozótosában
kajtathatsz,kutathatsz,
járhatsz utánam.

Magamat
megvallom
mindenkinek,
csaholjanak
vagy
szeressenek.

Nálad kötök ki
megadón
vagy sértetten.
Megadón vagy sértetten
te ítélkezz, Uram,
felettem!

*

Kun Éva: Eden, kerámia.
 Forrás: www.010galeria.com
(KISS BENEDEK:) "(...) Én akkor jártam Akasztón az első osztályba, amikor - bennem él a kép - a tantermekben leverték a keresztet. S hiába károgott pár neofita tanítónő, hogy így szent fazekak, úgy szent fazekak, a tanári testület többi tagja meg sem hallotta, mi meg ministráltunk tovább. Hittanóráink is voltak egy ideig. A ministrálást nem valami szent kényszerűségből tettem, hanem mert bigott katolikus anyám elvárta, s különben is, a sek­restyéből jobban lehetett látni a lányokat. 
    Aztán végül anyám bigottsága és mímelt nagyasszonyi mivolta (bundában, kucsmában járt a templomba a parasztok közt, korábban pesti cselédlány volt, ott ragadt rá a magyar nóta is, mert szép hangja volt) kényszerített mindennek tagadására. Ez körülbelül a gimnazista időszakban érett be. - Nem lettem én Istentagadó, de templomba nem jártam többet. A Bibliát ismertem, néha vitatkozni volt vele kedvem. S az egyházat nem szerettem. 
      Aztán jöttek az egyetem utáni évek megpróbál­tatásai. Egyszer odáig jutottunk ellehetetlenülésünkben, hogy kikényszerített engedéllyel - mint Herskó János - családostul disszidálni akartam, s megint a már-már leküzdött apátiába, sőt mániákus depresszióba estem, máig injekcióznak. És egyre többet töpreng­tem, analizáltam magamat és a világot, környezetemet. És lassan, mint a felkiáltójel - vagy még inkább mint a tengerben a hajók előtt a világítótorony - kiemelkedett előttem valami bizonyosság. Hitnek is nevezhetem, vagy mivel hitetlen azelőtt sem voltam, úgy éreztem, megszületik bennem valami bizonyosság. Ez folyamat volt, de megkönnyítő. So­kat citáltam addig Csoóri Sándor nem eléggé méltányolt sorait helyzetünkre vonatkozóan: „Csak egyensúlyom vesztem el...”. Hát igen. Kapaszkodtam az árban, s valahogy partot ér­tem. S úgy-valahogy éreztem, hogy Isten lábujjában kapaszkodtam meg. Valakit kerestem, akinek hinni tudok, hinni lehet. S ő volt az Isten. Azóta is ő éltet, ha sokszor kételyek közt is, de megtartóan." (8)


***

Ferenczy Károly: Madárdal, 
(részlet), 1893
                  AMIKOR INT AZ ÓRA
   

Nem vagyok álmos.
Az álom mindent átmos.
Úszom csak, mint nagy folyóban
nagy halak megcsobbanóan.

És visz az ár. Vadlúdcsapat
húz el fölöttem, s a nádszálakat
talán egy hód köti be várnak.
Szép meglepetések várnak.

Nem vagyok álmos.
Nem kell a puha vánkos,
elszórakozom én magamban.
Magamra mégsem maradtam.

Jönnek a barátok,
ők hozzák el az álmot,
amibe rég belefáradtam.
Itt állok mégis magamban!

Nem vagyok álmos.
Várom tán, jöjjön egy táltos,
s röpítsen vadkeletre?
Neki sem lenne már kedve.

Az én álmom a felhők
már csak, s hogy legyek felnőtt,
amikor int az óra
végső nyugovóra.


Jegyzetek

(1) A szövegek forrása: Isten csavargója. Válogatott versek, 1962-2012; Hitel Könyvműhely–Nemzeti Kultúráért Alapítvány, Bp., 2013
(2) Megjelent: www.forrasfolyoirat.hu/0107/kiss.html
(3) Buda Ferenc (Debrecen, 1936. november 3. –) a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth- és József Attila-díjas magyar költő, műfordító. 1957-1958 között írt három forradalmi verse miatt egy év börtönre ítélték. Szabadulása után öt éven át az ország különböző részein segéd-, illetve betanított munkás volt. (Forrás: www.pim.hu)
(4) Vasy Géza: „az elmúlástól tettenérten”, Kiss Benedek költői világáról. In Forrás, 42. évf., 2010/ 12. sz., 123 -128 p.
(5) Békési Imre: „Isten csavargója”. Beszélgetés Kiss Benedekkel gyűjteményes kötete megjelenése alkalmából. In Tiszatáj, 2010. október 18-24.p.
(6)  1986. március 15-én Budapesten a Petőfi térről indulva több ezer fiatal tüntetett a belvárosban, majd a Batthyány-örök-mécsesnél. Este a rendőrség lezárta a Lánchidat előttük. A tüntetőket, akik a Várba akartak vonulni bekerítették, gumibotokkal támadtak rájuk, és több személyt előállítottak. Számos fiatal ellen szabálysértési, illetve iskolai-egyetemi fegyelmi eljárást indítottak. (Az eseménnyel kapcsolatban l. mult-kor.hu/20110315_a_lanchidi_csata.)
(7) Megjelent: www.mma.hu
(8) Békési Imre: „Isten csavargója”. Beszélgetés Kiss Benedekkel gyűjteményes kötete megjelenése alkalmából. In Tiszatáj, 2010. október 18-24.p.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése