2017. június 14., szerda

Irodalmi pályázat a Fogyatékkal Élők Napja alkalmából (2.)

Illusztráció.Benyó Ildikó: BeszélgetőkSzínes fametszet, 1992. www.mek.oszk.hu 
Irodalmi pályázat a Fogyatékkal Élők Napja alkalmából összeállításom második, befejező részében Szatmáry Hedwig álnéven publikáló tizenegyedikes diákunk pályaművét közlöm.

Az író novellája megírásáról a következőket mondta: 
"Mielőtt elolvastam volna a pályázati felhívást, eszembe sem jutott, hogy a témában bármit is alkossak, viszont utána, szinte rögtön "láttam magam előtt" a fő konfliktust, valamint férfi főszereplőmet! Szeretem ugyanis azokat  a karaktereket, akik "kilógnak a sorból", saját útjukat járják - nem törődve mások véleményével. Ő volt az (a figura), akire azután az egész történetem építettem."


Szatmáry Hedwig: Torz tükör

Az a nap is ugyan úgy kezdődött, mint az összes többi, átokverte nap: kibaszott idegesítően.
A szomszéd fószer kutyája pontban hatkor ébresztett a hangos ugatásával. Erre persze a felettem élő némber teraszomon kempingező macskája is elkezdett teli torokból nyivákolni.
A két jószág ezzel a bosszantó hangzavarral sikeresen felébresztette a szemközti lakás tulajait, akik már korán reggel ordibálással indítottak. Csak látásból ismertem a húsz év körüli pasast és a csaját, de az biztos, hogy akárhányszor láttam őket, mindig veszekedtek, mint most is. És ha ez nem lett volna épp elég, még a mentő is az ablakom alatt robogott el hangos szirénázással. 
Alig pár órával később, mikor már kellőképpen felhúzott a szomszédság, a nyakamba vettem a várost. Az utcán végigsétálva megint mindenki megbámult. Igaz, hogy már fél éve laktam ott, a sok nyanya meg tata még mindig ki volt akadva, hogy egy hozzám hasonló “huligán” élt velük egy házban. Nos, le vannak szarva. Sorry! Én csak éltem az életem. Az már nem érdekelt, hogy kinek tetszik egy láncdohányos punk, fekete cuccokkal, acélbetétes bakanccsal, a teste legkülönfélébb helyén tetkókkal, piercingekkel, zöld taréjjal a fején. Főleg ha ezek mellett még félkarú is.
Pontosan!
Senkinek
Teljesen egyedül bóklásztam a városban, sorra szívtam a cigiket, egészen addig, míg a parkba nem értem. Épp megpróbáltam meggyújtani a következő szálat, de természetesen az öngyújtóm is pont akkor krepált be. Egy fél pillanatig tétlenül, bosszankodva ácsorogtam az ösvényen, majd a közeli padon ücsörgő lányhoz fordultam.
- Van tüzed? – kérdeztem a szokásos, “bunkó” stílusomban, ami egy kicsit megijesztette az ismeretlent. 
- Bocsáss meg, de nem dohányzom. – válaszolt barátságosan. Kisöpörte a szemébe lógó, barna haját az arcából, és kicsit megigazította fekete napszemüvegét is.
- Valahogy sejtettem… - sóhajtottam, majd orrom alatt káromkodva ledobtam magam a padra, az amúgy jól öltözött csaj mellé. – Ez a nap is tök pocsék, már most… 
- Miért? Szerintem egész szép nap a mai. – mondta mosolyogva.
- És mégis mi olyan “csodás” benne? – kérdeztem maró gúnnyal a hangomban. 
Erre olyasmi történt, amire tényleg nem számítottam. A lány beszélni kezdett. Egy ideig figyeltem a fecsegését a különböző témákról, de mivel kurvára elkezdett bosszantani a sok pozitív gondolat, körülbelül negyed órával később felálltam és egyszerűen elsétáltam. Amikor feltűnt, hogy a tyúk továbbra is csak szövegelt, lesajnálóan horkantottam egyet, és folytattam utamat. 
Amikor hazaértem, kiültem a teraszra, rágyújtottam, közben a fülhallgatómból üvöltött a havy metal. Ahogy néztem a forgalmas útszakaszt a ház előtt, gondolataim visszakanyarodtak a parkos csajhoz. Izgatta a fantáziámat, nem tudtam szabadulni tőle. 
Másnap délelőtt saját elhatározásomból sétáltam el a parkba. Azt reméltem, megint ott lesz a csaj, bár tudtam hogy erre nagyon kicsi az esély. Aztán megpillantottam: ugyanazon a padon ücsörgött. Egy pillanatra lefagytam, majd egy hangos sóhajtás után odaslattyogtam hozzá. 
- Öhm… hello… - köszöntem halkan, miközben kezemet a zsebembe süllyesztettem.
- Szia! Te vagy az tegnapról, aki öngyújtót kért, igaz? – kérdezte kedvesen mosolyogva.
- Öhm… ja, igen… bocs hogy tegnap elhúztam a csíkot… - feleltem, majd leültem mellé a padra. 
- Semmi baj. – vont vállat, még mindig mosolyogva. “A picsába, miért kell ennek a csajnak ilyen megértőnek és kedvesnek lenni?”
Egy ideig csendben ültünk egymás mellett, majd a lány újra megszólalt. De most nem csak ő beszélt; belőlem is sikerült rövid válaszokat kihúznia… aztán már csak azt vettem észre, hogy hosszú órákon át dumáltunk. Én pedig boldog voltam mellette… vagy legalábbis valami olyasmi. 
Viszont mint minden jónak, ennek is vége szakadt. Egyszer csak felállt, mert mennie kellett. Ragyogó mosollyal az arcán búcsúzott el, majd elindult. Egy ideig még ott ültem a padon, majd én is hazabattyogtam. 
Másnap megint elmentem a parkba, ahogy az azutáni, és az azt követő napokon is, heteken keresztül. Akárhogy is éreztem magam, az a pár óra, amit a lánnyal tölthettem, maga volt a mennyország. Klassz társaság volt, szóval élveztem, hogy ilyenkor csak az enyém. 
Viszont egy idő után a találkozások néha mások lettek. Először nagyon meglepett, amikor megsimította a kezemet, majd azt mondta azzal az angyali mosolyával, hogy kenjem be egy krémmel, hogy ne repedezzen ki. Máskor a hajamba túrt bele, majd kuncogva jegyezte meg, hogy olyan vagyok, mint egy kiskakas. Pár nappal később az arcomat simította meg, és a piercingjeim felől kérdezett. Én pedig meséltem neki arról, amire épp kíváncsi volt.
Végülis... megbíztam benne. Úgy tekintettem rá, mint egy jó barátra. És ezeknek az apró megnyilvánulásainak hála, azt éreztem, ő is a barátjának tart - esetleg többnek is. Viszont ott lappangott bennem a kétség; nem fért a fejembe, hogy tulajdonképpen miért is volt hajlandó szóba állni velem. 
Egyik nap a parkban is ezen gondolkodtam, miközben ő a hajammal babrált. Mivel közel hajolt hozzám, éreztem parfümje édes illatát. Tipikus “tökéletes” pillanat volt, én pedig nem gondolkodtam és óvatosan megsimítottam arcát. Ő persze megijedt, rögtön eltávolodott tőlem, én meg amilyen gyorsan csak tudtam, elrántottam a kezem, de a nagy sietségben véletlenül levertem a napszemüvegét. 
Szó szerint elállt egy pillanatra a lélegzetem, amikor azokba a szürkéskék szemekbe néztem, amiket most már nem takart előlem a sötét lencse.
- Te… - kezdtem kiszáradt torokkal, majd elhallgattam. Hirtelen jött zavaromban azt se tudtam, mit mondjak, csak hebegtem-habogtam, mialatt teljesen letaglózva bámultam a lány szemeit, azokban kerestem valamiféle választ. “Hogy a francba nem vettem észre…?”
A kis kínos csendet ismét ő törte meg, csak most nem fecsegésével, hanem zavart nevetésével. 
- Hallom a hangodon, hogy zavarban vagy… - szólalt meg végül kedves mosollyal az arcán. - Csak tudnám, miért.
- Te… tényleg…? - kérdeztem, bár a mondatot nem tudtam befejezni.
- Igen, vak vagyok… - felelte még mindig mosolyogva. Épp szólni akartam valamit, de ekkor folytatta. - Na, ne legyél már ilyen negatív! Nehogy elkezdj most máshogy viselkedni! Igen, nem látok, ez igaz… viszont megszoktam már, és ennek is van egy jó oldala.
- Jó oldala? - bámultam rá értetlenül, kis kíváncsisággal a hangomban. - Mi lehet abban jó, hogy fogyatékos vagy? Én nem tudtam ehhez hozzászokni… 
- Igaz, hogy nem látlak… viszont így sikerült megismernem a valódi énedet. Az “ijesztő” külsőd olyan, mint egy torz tükör, ami mögé elrejtőztél. Én viszont át tudtam látni ezen a tükrön, és egy nagyon közeli barátra leltem. 
Mikor végzett a mondandójával, egy sugárzó mosollyal hozzám hajolt, és megölelt. Egy pillanatig ledermedtem, majd halványan elmosolyodtam, és fél karommal viszonoztam az ölelést.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése