2017. április 3., hétfő

"Mindig, mindenki majd összetörte magát a labdáért" - Leány röpis sikercsapatunk (2. rész)

Az országos 3. helyezett csapat, 2006-ban
A 2000-es évek első évtizedében gimnáziumunk leány röplabdacsapata kiváló eredményekkel büszkélkedhetett: az V., majd pedig a VI. korcsoportban is, éveken át, az országos 35. helyezéseket szerezték meg. Múltidéző összeállításom második, befejező részében néhányan az egykori főszereplők közül szólalnak meg. 
A kérdezők mai röpis diákjaink, Kovács Bertilla és Fehérvári Anna (aki Kalocsán, "A 2016. év Röplabdása"). Felkérésüket az emlékezésre és a sportolással, gimis csapatunkkal kapcsolatos (élet)tapasztalataik összegzésére Bures Zsófia, Bagó Bianka, Czár Barbara és Gyimesi Alíz fogadta el. 

Bagó Bianka jogászként diplomázott az ELTE-n, a Kecskeméti Járási és Nyomozó Ügyészségen dolgozik. 
Bures Zsófia az egyetemen vezetés-szervezés (menedzsment), majd egészségügyi gazdasági szakos közgazdászként diplomázott. Pályakezdőként szakmájában helyezkedett el, jelenleg néptáncot oktat egy pécsi művészeti iskolában. 
Czár Barbara fogtechnikus szakmát tanult, és azóta is ezzel foglalkozik Budapesten. Szabadidejében és a hétvégéken ma is igyekszik aktívan kikapcsolódni.
Gyimesi Alíz orvosként diplomázott a Szegedi Tudományegyetemen, jelenleg a pécsi Bőrklinikán végzi a szakképzést. Pécsett is él párjával, és nevelik 5 hónapos kisbabájukat.

Bagó Bianka
- Diákként hogy jött az, hogy a röplabdázást választottátok?
Barbara:  - A sport iránti szeretetem az óvodában kezdődött, ahol már a labdajátékokat részesítettem előnyben. Általános Iskolában sporttagozatos osztályba iratkoztam, ahol osztályfőnököm, Faragóné Magyar Edit (az akkori NB 1-es röplabdaedző) „karjaiba” sodort az élet. Felső tagozatban Edit néni (nekem még mindig az) lehetőséget látott arra, hogy kipróbáljam magam a Kalocsai Röplabda Egyesület csapatában. Már az első edzést nagyon élveztem, s nem volt megállás...
Alíz: - Én hatodikos koromban kezdtem, mégpedig a nővérem (Gyimesi Nóra) után, aki 1 évvel korábban kezdte azt, amikor én a szertornát. Aztán látva és halva az ő élményeit, a jó csapathangulatot – átpártoltam!
Bianka: - Édesapám szorgalmazta, hogy kezdjek el röpizni, 8 éves voltam, s az általános iskolai csapatban (a Kertvárosiban) .
Zsófia: - Már az általános iskolában szerettem volna sportolni, hiányzott a mozgás az egész napos padban ülés mellett (nevet)! A röplabdában nincs test-test elleni küzdelem, annál több múlik viszont a csapatjátékon, ezért tetszett meg. Pont volt egy alakuló csapat a suliban, ahonnan azután a városi felnőtt csapatba vezetett az út, hát kipróbáltam magam! Ági néni (Kováts Ágnes  a szerk.), az edzőnk, karakán nő volt, határozott, szókimondó, jószívű, igazi edzőalkat – engem meggyőzött.


Bures Zsófia
- Mennyire volt nehéz számotokra összeegyeztetni a tanulást és a sportot?
Barbara:  - Hetente 3–4 edzésünk is volt, ezért ki kellett alakítani egy rendszert az életünkben. A tanulást és a röplabdát is fontosnak tartottuk, így megtanultuk, hogy tudunk mindig egy/ az adott dologra koncentrálni. Ritkán fordult elő, hogy ki kellett hagyni edzést, például egy témazáró dolgozat miatt. Sokszor a hétvégi meccsek nehezítették az órai készülést, de ha kellett, akkor az útra is bepakoltunk pár könyvet az adott tantárgyból  még ha aztán, a meccs előtti izgalomtól vagy később, a kimerültségtől, nem is volt már erőnk olvasni! Legalább a lelkiismeretünk tiszta volt ... (nevet)!
Alíz: - Az első években szerencsére nem ütközött a két dolog, sőt, azt gondolom, erősítették is egymást. Aztán a gimi végén, többek között szülői nyomásra is, hanyagolnom kellett a röplabdázást a továbbtanulás biztos sikere érdekében.
Bianka: - Mindig össze tudtam egyeztetni a sportot a tanulással, persze, szoros időbeosztást igényelt, de megoldottam!
Zsófia: - Nekem sem volt nehéz, nem is gondolkodtam ezen! Sportolni akartam, a többit meg kellett oldani! Az, hogy tanulás miatt ne menjünk edzésre, nem volt jellemző a csapatra. A középiskolában már egy kicsit nehezebb volt, de akkor is inkább az éjszakázást, vagy a hajnali tanulást választottuk...

Czár Barbara
- Mit szóltak az osztálytársak, tanáraitok a sikereitekhez?
Barbara:  - Úgy éreztem, hogy elismernek minket, ami nagyon jó érzés volt. Az osztálytársaim érdeklődtek, hogy éppen kivel és hol játszunk, és a tanáraim is követték az eseményeinket. Érezhetően, büszke volt a suli a röplabdacsapatunkra!
Alíz: - Mindenki elismerte a munkánkat: (mosolyog.) én, például, nyolcadikosként, többek között, a sportteljesítményem miatt is megkaptam a Kalocsa Város Tanulója kitüntetést. Osztálytársaink is büszkélkedtek velünk, bár volt 1-2 tanárunk, aki rosszallta, hogy ennyi időt szentelünk a sportra, szerintük, inkább a tanulásra kellett volna azt fordítani!
Bianka: - Igen a barátok, tanárok mindig pozitívan álltak a röplabdához, sokszor szurkolni is eljöttek, főleg 1-1 tétmeccsünkre. S nagyon örültek a sikereinknek!

Gyimesi Alíz és fia, Bence
- Meglepett-e benneteket a sikeretek, és mindig ugyanúgy tudtatok-e (ennek) örülni?
Barbara: - Hittünk magunkban és egymásban, és minden meccsnek úgy indultunk neki, hogy esélyesek vagyunk, "meg tudjuk csinálni"! Minden nyert játszmának ugyanúgy tudtunk örülni, mint ahogy minden egyes megszerzett pontnak is. Ez lehetett, talán, a sikereink egyik titka!
Alíz: - A sikereink annyira nem leptek meg minket (mosolyog), mert már általánosban, 2–3 év röplabdázás után éreztük, hogy "összeszaladt a csapatunkban több kivételes tehetség", és többen, mások is átlagon felül teljesítettek. Sokat köszönhetünk edzőinknek is, akik kihozták belőlünk a maximumot (kezdetben Kováts Ágnesnek, majd Faragóné Magyar Editnek, és a gimnáziumi csapat edzőjének, Kiss Zsoltnak).
Bianka: - A gimis és a röpis évekre mindig jó visszaemlékezni, mert nagyon összetartó csapat jött össze! (Mosolyog.) Nagyon jó csapat voltunk: mindig, mindenki "majd összetörte magát a labdáért". És egyek voltunk – a cserejátékostól, a Tanár úron keresztül Konrád bácsiig (Etzenhauser Konrád, autóbuszvezető - a szerk.) –, egy nagy csapat!
Zsófia: - Jó csapat voltunk, jó pár meglepően sikeres pillanattal, igen, de azért voltak mély pontok is. Mindig örültünk a sikernek, együtt ünnepeltünk, és a kudarcot is együtt hevertük ki. Szerintem (is) ez, a közös megélés-átélés volt a csapatunk eredményeinek a kulcsa!


- Ki(k) ellen játszottátok a legemlékezetesebb (pl. legszorosabb) meccse(eiteke)t? 
Barbara:  - Több erős csapat is volt a mezőnyben, akikkel izgalmas „csatákat vívtunk” . Ha ezekre az emlékezetes pillanatokra gondolok, akkor még mindig a zsigereimben érzem azt az adrenalint, amikor a hosszú labdamenetek után, fej - fej mellett haladva vártuk, hogy kinek a leütése dönti el a mérkőzést...
Alíz: - A legemlékezetesebb meccsek a gimis csapattal mindig a kecskeméti csapatokkal voltak számomra, mert erősek voltak, és általában velük mérkőztünk meg az országos döntőbe jutásért. Mind a 4 évben megvertük őket! 
Bianka: - Nagy ellenfél volt még a Nyíregyháza és a Kaposvár is!


2006, Sopron
- Volt-e valami meccs előtti „rituálétok”, babonátok?
Barbara:  -„Rituálénak” számított a közös bemelegítés, amihez a feladatokat igyekeztünk egységessé és vidámmá tenni – ezzel is sugallva a lelki és fizikai erőnket az ellenfélnek. Ezen kívül mindig kitaláltunk új csapatkiáltást is a meccs kezdetére. Legtöbbször olyan szavakat, mondókákat, amiket csak mi értettünk, de sokszor csapattársunk neveit is, akik éppen nem lehettek ott velünk, sérülés vagy egyéb elfoglaltság miatt.
Alíz: - Meccs előtt babona? Nem nagyon... úgy emlékszem, nem nagyon volt ilyenünk. Lehet, hogy átmenetileg ..., de szerintem, annyira nem voltunk babonás alkatok.
Bianka: - Igen, jellemzőek voltak a csapatra a csapatkiáltások, és a meccsek előtt amikor lepacsiztunk (tudjátok, körbe álltunk, a kezek egymáson), mindig mi voltunk a leghangosabbak !
Zsófia: - Voltak még „bemelegítős zenéink”, és „utazós zenéink” is, amiket idegenbe utazáskor hallgattunk. Meccsek előtt közösen nyújtottunk, sokszor konvojban futottunk. A meccsek alatt is voltak kialakult szokásaink, például, a nyert pont üdvözlésére egész kis mini koreográfiánk volt.

- Mindig ugyanaz volt a mezszámotok?
Barbara:  - Ha az adott mezgarnitúra megengedte, akkor mindenki ragaszkodott a megszokott vagy kedvenc számához. Talán ezt is a babonák közé sorolhatjuk! (Nevet.)
Alíz: - Igen. Nekem kezdettől fogva a 2-es volt a mezszámom, ami a szerencseszámom is!
Zsófia: - Általában igen, bár voltak eltérések a városi csapat és a gimis csapat felállásában. Én 11-es szerettem volna lenni, de a városi csapatban már volt 11-es, az egyik idősebb lányé, az egyik példaképemé… Érdekes, hogy a „közös” szám miatt őt még közelebb is éreztem magamhoz. Így külön öröm volt, amikor a gimis mezem a 11-es lehetett!

- Az idegenbeli meccsekben sokszor az utazás a legjobb. Ti hogy éltétek ezt meg?
Barbara: - Igen, az utazások is nagyon emlékezetesek és csapatépítő jellegűek voltak, de kimerítőek is. A teljesítményünket sokszor rosszul befolyásolta egy hosszabb utazás. 
Alíz: - Az utazások mindig fantasztikusan teltek! (Mosolyog.) Eleinte, tényleg minél hosszabb volt egy út, annál jobban vártuk. Pláne, egy győztes meccs utáni hazafelé út ... mámoros volt! (Nevet.) Szólt a röpiskazetta, amin kedvenc zenéink voltak, és szó szerint, partybusz lett a járművünk. (Nevet.)
Zsófia: - Így van: a legjobb csapatösszetartó elem mindig az utazás. Odafelé készülünk a meccsre lélekben: hülyéskedünk, ráhangolódunk (a zenéinkkel), esetleg egy-két szót váltunk a felállással, formációkkal kapcsolatban. Visszafelé pedig közösen viseltük az elért eredményt: akár jó volt, akár nem ... Átbeszéltük a hibákat, vagy épp, hogy mi sikerült kifejezetten jól, helyre tehettük egymást, ha valaki padlón van, vagy visszahúzhattuk a földre, ha egy kicsit elszállt. Persze, voltak nagy közös öröm-őrjöngések és sírások is, de ezeken is túljutottunk. (Mosolyog.)

- Kalocsán, pl. nyáron a "Dunán" népszerű a strandröpi is. Ti is műveltétek?
Barbara: - Igen, nagyon vártuk nyarat és a strandröpis hétvégéket: ha esett, ha fújt, ott kellett, hogy legyünk!
Alíz: - Az külön élmény volt: Szelíd, nyár, Matyi ... Persze, rendszeresen mentünk játszani! A pálya egyébként akkor épült fel. Schill Matyi is azokban az években kezdett a női röplabda csapat pártfogásába. Volt egy szűk, néhány fős elfogult (mosolyog) szurkolói gárdánk is, akik még egy meccsre Szombathelyre is elutaztak, külön autóval, Matyi vezetésével.
Zsófia: - Voltak nyarak, amikor mindig kint voltunk Szelíden, vagy Meszesen. S nem csak a csapattársakkal, sőt, inkább a barátainkkal, a játékkedvelőkkel, szurkolókkal és támogatókkal játszottunk. Ezek általában csak barátságos meccsek voltak, változó felállásban, a hangsúly inkább a játékon volt, nem annyira az eredményen.

Forrás: Kalocsai Néplap

- Mire tanított meg titeket a sport? Mi mindent köszönhettek a sportpályafutásotoknak?
Barbara:  - Nagyon sokat köszönhetek a röplabdának. Mint csapatsport, megtanított, többek között, arra, hogy az életben játszva vegyem az akadályokat, csapatjátékosként végezzem a munkámat, és hogy a kitartásnak meg lesz a gyümölcse! (Mosolyog.)
Alíz: - A sport megtanít küzdeni, csapatban dolgozni, a csalódásokból, mélypontokból talpra állni. Azt hiszem az, hogy az orvosi egyetemet is sikerrel végeztem, ennek is köszönhető. És az élet egyéb területei, a párkapcsolat, az anyaság is tele van pillanatnyi kudarcokkal, és nem mindegy, hogyan lépjük át ezeket az akadályokat, át tudjuk-e lépni... Engem, többek között, a sport is megtanított a nehéz helyzetek kezelésére, s arra, hogy soha ne adjam fel a céljaimat!
Bianka: - A sportolásból tudom, hogy a céljaim eléréséhez szorgalom és alázat kell, megtanított küzdeni és egymásra figyelni, csapatban dolgozni.
Zsófia: - Engem, először is a felelősségre tanított meg. Ha nem hozom a formámat, ha nem vagyok "ott" edzésen, akkor lehúzom ezzel a csapatot, rontom a közös eredményt. Ha viszont odateszem magam és hozzáteszek a játékhoz, amennyi csak tőlem telik, és ezt látom a többieken is, az egészen euforikus!


- Születtek-e az együttes sportolás okán barátságok, s megmaradtak-e azok a mai napig is?
Barbara:  - Sok hasonló természetű, értékes lánnyal hozott össze minket a sors, és az együtt töltött évek alatt szoros barátságok kötődtek, amit a mai napig ápolunk, és szeretettel gondolunk egymásra!
Alíz: - Természetesen, születtek barátságok, a mai napig is három emberrel rendszeresen beszélek, találkozunk, barátok vagyunk.
Bianka: - Sajnos, mindenki más városba került, így nem maradt meg a szoros kapcsolat mindenkivel.
Zsófia: - Az akkori csapat nagyon összetartó volt, egy korosztályon belül szoros barátságok alakultak. S azóta az, hogy már máshol élünk egy kicsit megnehezíti a dolgunkat, de a mai napig nagyon örülünk egymásnak, ha sikerül összehoznunk egy találkozót!

Czár Barbi összeállítása

- Most van helye még a röplabdának az életetekben?
Barbara: - A gimnázium után sajnos elváltak útjaink, és én ugyan Budapesten pár évig még játszottam egyesületekben, de az már nem volt az igazi. Hiányzott az a csapatszellem, ami a kalocsai csapatot összetartotta, és ami miatt érdemes volt küzdeni. Jöttek a "munkás hétköznapok", és a röplabda már csak hobbi szinten, heti 1-2 alkalommal működött. Mára, pedig csak évi 2-3 alkalom (strandröplabda nyaranta) maradt ... A munkámból adódóan olyan mozgásformát kellett találnom, aminek rugalmasabb az időbeosztása.
Alíz: - Jelenleg itthon vagyok az 5 hónapos kisbabámmal, úgyhogy a röplabda már versenyszerűen nem fér bele az életembe, de hobbiként jelenleg is űzöm, már alig várom a nyári strandröplabdázásokat.
Bianka: - A gimi után, az ELTE jogi karán is folytattam a röplabdát, az egyetemi csapattal minden évben részt vettünk az Universitas Bajnokságon. Az egyetem után, mikor az ügyészségen dolgozni kezdtem, sajnos, egyre kevesebb szabadidőm lett, így a röplabda is szépen lassan elmaradt. Próbálkozások voltak, pl. egy kecskeméti egyesület csapatához jártam néha edzeni, de idővel abbahagytam. Mára annyi maradt nekem a röplabdából, hogy a munkahelyem által minden évben megrendezett országos sporttalálkozón a Bács-Kiskun megyei csapattal részt veszek. Tervezem már egy ideje, hogy Kecskeméten a kollégákkal, ismerősökkel összefogva béreljünk egy termet, ahol hetente tudunk kicsit játszani, röpizni, mozogni, de egyelőre ez csak egy ötlet.
Zsófia: - Én az egyetemen is szerveztem egy hobbi-csapatot, heti rendszerességgel tartottunk edzést, sok játékkal. Még az egyetemi karok közötti bajnokságokon is részt vettünk. Azóta ez a csapat már a maga – egyetemistákat tömörítő – útját járja. Én, épp most egy másik, alakuló és röplabdakedvelő csapattal járok edzeni minden héten.

- Gyermekeiteket milyen sportágra külditek majd?
Barbara:   - Ha lesz gyermekem, akkor a csapatsportot mindenképpen javasolom majd, de bármilyen sportot is választ támogatni fogom!
Alíz: - A kisfiam, Bence biztosan fog sportolni. Már most is azt teszi, olyan kis izgága és erős (mosolyog)! S ha akkor lesz egy jó kis fiúcsapat Pécsett, kipróbáljuk a röplabdát is ... De ha nem fog tetszeni neki, vagy nem lesz tehetséges - ami, ugye, kizárt (nevet) -, akkor természetesen, nem erőltetem. A lényeg, hogy sportoljon majd: bármit! Ehhez viszont ragaszkodom.
Zsófia: - Az biztos, hogy mozgásra szükség van, de hogy mit választ, azt hadd döntse majd el ő maga!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése