2017. április 2., vasárnap

"Közösen alkotni" - Kiss Zsolt tanár úrral egykori röpis sikercsapatunkról

Az István elmúlt félévszázados történetében a csapatsportok számos kiváló eredménnyel büszkélkedhetnek: focicsapatunkkal, amely 1961-ben országos középiskolai labdarúgó bajnokságot nyert, Deák Ferencé tornászaival és atlétáival ... Újabb időkben pedig a leány röplabdával álltunk szépen helyt, éveken át, a magyar élvonalban. 

Fehérvári Anna és Kovács Bertilla múltidéző beszélgetésének első részében a sikerek "kovácsa", Kiss Zsolt tanár úr szólal meg, s idézi fel kedves emlékeit a munkáról, versenyekről  egykori diákjairól, ahogy mondja, "A CSAPATÁRÓL", "szívének legkedvesebb lányairól".


A 2005-ben országos 3. helyezést elért csapat
A tárgyalt időszak eredményei az Országos Diákolimpián:

2005, Kazincbarcika: III. hely
2006, Sopron: III. hely
2006, Debrecen: IV. hely
2007, Eger: IV. hely
2008, Gyöngyös: V. hely

A csapatok tagjai (összevontan):
Bagó Bianka, Bagó Anikó, Bures Zsófia, Csintalan Réka, Czár Barbara, Gyimesi Alíz, Gyimesi Nóra, Juhász Ágnes, Kovács Krisztina, Panyi Lilla, Szigeti Anna, Szalontai Diána, Vörös Marietta,


- Hogyan ismerkedett meg a röplabdával? Játszotta-e Ön is, s hol, mikor, milyen formában?
- Hetedikes általános iskolás voltam, mikor a testnevelő tanárom kitalálta, hogy nekem mindenképpen röplabdaedzésre kellene járnom! Akkor én még önálló és szabad ember voltam, aki nem bírta a kötöttségeket, de egy- két edzésre mégis lementem. Annyira nem voltam oda a játékért, nem gondoltam, hogy én komoly dolgokat tudnék ebben a sportban alkotni, s többet nem is mentem. A testnevelő tanárom, természetesen, a következő órán leszidott, hogy hogyan képzelem azt, hogy abbahagyom. "Befenyített", rettegtem, és onnantól kezdve minden edzésen ott voltam. Utólag visszagondolva nagyon jót tett nekem ezzel az erőszakos hozzáállásával: örülök neki, hogy végül is rávett a rendszeres sportra! (Nevet.) Nyilván látott bennem tehetséget, s tudta azt, hogy ki kéne aknáznom azt a lehetőséget, hogy az átlagosnál jobb vagyok. 

- Hogyan alakult a röplabdás karriere (az egyetem alatt/ után)?
- Először általános iskolásként kaptam sportmezt, amit hatalmas dologként értékeltem, és mindannyian büszkén viseltük. Melegítő és más hasonló „kényeztetésben” persze akkoriban nem volt részünk. Nyolcadikos koromban kerültem először komoly teljesítmény közelébe, ugyanis társaimmal bekerültünk az Úttörő Olimpia (1) döntőjébe, és mint csapatkapitány (előkészítő játékos), az országos elitben, a 6. helyig sikerült elvezetnem a csapatomat. (Ez az általános iskola lett az akkori Budapesti Honvéd a nevelő iskolája.)
Gimnáziumban már egy héten háromszor, napi két edzésen vettünk részt, és a felkészülési munka mindennapossá vált. Természetesen, a hétvégéken meg utaztunk: Nyíregyházára, Szegedre, Debrecenbe, stb. Ekkor tanultam meg a rendszerességet, és hogy hogyan tudom beosztani úgy az időmet, hogy mindez ne menjen a tanulás rovására.
17 évesen bekerültem az ifi válogatottba, és a felnőtt NB I éllovas BHSE csapatában is helyet kaptam. Igaz, utóbbiban még csak cserejátékosként, de ez is meghatározó élményévé vált az életemnek. TF hallgatóként még négy évet játszottam az egyetem röpi csapatában, ahol ismét "millió" pozitív élményhez juttatott ez a sport. Kalocsán azonban, sajnos, a lehetőségek hiánya miatt aktív an már nem tudtam folytatni a sportot.

- Mire tanít ez a sportág? S Ön mit szeretett benne? 
- Elsősorban, mint minden labdajáték és csapatsport, nem az egyéni képességeket helyezi előtérbe, hanem azt, hogy közösen mit tudunk alkotni. Nekem ez mindig nagyon fontos volt benne! Hamar csapatkapitány lettem, s megéreztem, hogy én vagyok az az összetartó erő, kohézió, aki a csapatért felel, akinek a csapatot jó irányba kell terelnie. Mivel, úgy gondoltam, a többiek engem elismertek, követtek, ezért példát kellett mutatnom az edzéseken: minden egyes alkalommal a maximumot kellett kihoznom – s ki is hoztam – magamból! Az edzésen tehát mindig a legtöbbet adtuk bele a munkába, s azt tapasztaltam, ez az, ami a legnagyobb hajtó erő a versenyzésben! 


Azért is jártam az edzésekre, mert fejlődni akartam, mert jobb akartam lenni, s le akartam győzni az ellenfelet. Ahogy említettem, korán elkezdtünk, már általános iskolában versenyezni.
- S hogy ebben a sportágban mit szeretek? Azt az "agyalást", hogy hogyan tudok túljárni az ellenfél eszén, hogyan tudom legyőzni, mivel tudok fölébe kerekedni. De a versengésen túl az utazásokat, a csapattal való együttlétet is (a közös edzéseket, az azokat levezető programokat, a meccsek utáni összejöveteleket, beszegetéseket) – mindent, ami ehhez tartozik!


- 2005 -2008-ban, az Ön vezetésével gimnáziumunk leánycsapata – az 5., illetve 6. korcsoportban – az ország legjobbjai között vitézkedett, s nagyon szép eredményeket, 3-5. helyezéseket hozott Kalocsára!
- Megmondom őszintén, hogy egy szerencsés összetételű társaság volt itt olyan 4 – 5 éven keresztül. Ez azt jelenti, hogy a városi felnőtt és ifi csapatnak is majdnem, hogy a gerincét adták azok a játékosok, akik a Szent István Gimnáziumba jártak. Szinte azt mondhatom, hogy a kezdő „komplett” hatban nem volt olyan játékos, aki ne a Kalocsai Röplabda Egyesületben sportolt volna. Ettől függetlenül, természetesen, ez nem azt jelentette, hogy mások nem voltak a csapatunkban, de legjobban a „profikra" számíthattam.


- Milyenek voltak Ők emberileg, hogyan alakult a csapatszellem?
- Nagyon jó hozzáállású, lelkületű, szorgalmas, megbízható társaság volt! A csapatban az erőt tulajdonképpen azt jelentette, hogy egymásért nagyon tudtak küzdeni a pályán. A 6 játékos egyszerre sose játszott jól. Ha volt valaki, akinek valamiért rossz napja volt, akkor a többi iszonyatosan át tudta segíteni a holtponton. (Mosolyog.) Sosem „csesztették”, mindig buzdították egymást a pályán! És úgy gondolom, hogy az eredmények is azért jöttek ennyire, mert a jó teljesítményt egymásért szerették volna elérni. A diákolimpián kétszer harmadikok lettünk, és amikor „csak” a 4. vagy 5. helyezést sikerült megszereznünk, akkor nagyon el voltak keseredve: nagyon eredmény-centrikusak voltak, és ez nem esett nekik nagyon jól, sokszor kellett a sportpszichológiát segítségül hívnom… 

Forrás: Kalocsai Néplap
- Hogyan készültek a versenyekre?
- Hetente 2 edzést tartottam, plusz edzést, a saját edzéseik mellett! Az egyiket a délutánba illesztettük be, általában akkor, amikor nem volt az egyesületnél munka, (ha pedig volt, akkor úgy csináltuk, hogy előbb ide jöjjenek). Utóbbiból volt is konfliktus az edzőjükkel, mert fáradtan mentek edzésre – mindegy, ez egy másik történet …! És a lányok kérésére, a megyei döntő, az országos elődöntő vagy diákolimpia döntő előtt már egy héten egyszer egy 0. órát is beillesztettünk a felkészülésbe.

- Állandó volt-e a csapat, amelyik felállt a pályára, vagy mindig más került a „kezdő 6-ba”?
- Igen, ahogy az előbb utaltam rá, a csapat felállása nagyon rögzített volt. Minden egyes poszton meg voltak azok a játékosok, akik a legjobb játékerőt képviselték. Mivel egy folyamatról beszélünk, folyamatosan cserélődtek a nevek, nem szeretnék senkit külön megnevezni ... Tehát "ebbe" belenyúlni a kezdésben nem lett volna szerencsés, csak akkor változtattam, ha valaki lesérült vagy valami baja volt. Ha pedig menet közben láttam, hogy valakinek nem olyan jó a játéka, akkor cseréltem. Miután lehoztam, megkérdeztem, mi a problémája. Közösen megbeszéltük, s ha úgy gondolta, akkor visszament a pályára, és megpróbálta még egyszer. További 3 olyan játékosunk volt tehát, aki gyakran tudott pályára lépni, szerepelni. S természetesen, a cserejátékosokra is többször volt szükségem: sérülés, fáradtság, betegség esetén Ők is játéklehetőséget kaptak!

- Amikor először tartott a lányoknak edzést, gondolta volna, hogy később ilyen sikeresek lesznek?
- Őszintén szólva, én már a megyei döntőkre is hatalmas drukkal és idegeskedéssel, izgulással mentem. Nagyon nagy küzdelem volt mindig a megyedöntőn, ahol nyertünk vagy másodikok lettünk. Ellenfeleink főleg a kecskeméti csapatok voltak. Tudjuk, a megyeszékhely játékosai mindig is magas szinten voltak, vannak. Ott ugyanis komolyan foglalkoztak az utánpótlás-neveléssel, s mindig erős volt az általános iskolai felhozataluk. És bizony, volt 2-3 olyan kecskeméti középiskola, akik teljesen ugyanazon a szinten álltak, mint mi… Egy-egy megyei döntőt megnyerni sokkal nehezebb volt, mint utána egy területi döntőn továbbjutni az országosra. Úgyhogy, én már egy megyei döntőn is eléggé „paráztam”. De visszatérve a kérdésre, ezeken a lányokon látszott az, hogy igen, képesek lesznek kilépni az országos porondra, és tudnak majd jó eredményt elérni (nevet)!



- Más osztályok, tanárok követték-e a csapat sikereit?
- Igen, eljártak meccsekre! A kalocsai mérkőzéseken (a megyedöntő egyik évben Kecskeméten, másikban Kalocsán volt) mindig kijöttek szurkolni. Főleg azokon a mérkőzéseken, amik fontosabbak voltak – ez sokat jelentett nekünk! Voltak szülők is, akik nagyon aktívan segítették a csapatot: elutaztak velünk az országos döntőre …

- Volt azóta, hogy Ők elballagtak, ilyen erős csapat a gimiben?
- Ez az időszak, kb. olyan 4-5 éven keresztül tartott, mert nem egy évfolyamba tartoztak a játékosok. A csapat idősebb korosztálya volt az, akiknek köszönhető volt a fölfelé ívelő karrier, 9-10.-ben kevesen voltak. (Sikereinket az elején az V. korcsoportban, később, a felmenőrendszer miatt, a VI. korcsoportban értük el.) Később azonban nem jöttek hozzájuk elegen újabb, fiatalabb játékosok, bár a diákolimpia, országos döntő 5- 6. helyezését még utána is meg tudtuk szerezni.
Aki még a korábbi csapatban benne volt, fiatalabb játékos vagy cserejátékos, azzal még egy kicsit próbáltuk tehát továbbvinni az eredményességet, de azóta már edzésre sincs lehetőség, ami pedig nagyon fontos, mert ha az nincs, akkor nincs összetartás, kohézió és nem lehet csapatot építeni. Kihalt ez a dolog. Kevesebb Kalocsán is azóta a röplabdás ... Sajnos, ez a generáció kiment, ez generáció elment. – Ennyire szorgalmas és összetartó csapattal, illetve játékosokkal azóta sem találkoztam! 

Negyedik helyezettek, 2007-ben
Ötödik helyezettek, 2008-ban










- Tartja-e velük azóta is a kapcsolatot, mit tud róluk?
- Akkoriban nagyon jó, személyes és közvetlen kapcsolatban voltunk! Egy-egy győztes mérkőzés után még az is belefért, hogy egy-egy pezsgőt eldurrantottunk, s így ünnepeltünk (persze, csak módjával ittunk – a másnapi mérkőzésre pihentnek kellett lenni! (Nevet.) Össze nem nagyon jártunk, járunk sajnos. Tartottunk egyszer egy pizzás vacsorát ezelőtt 5-6 évvel. Akkor azzal, aki ráért és eljött vidáman nosztalgiáztunk!
Ma már csak a Facebookon tartom velük a kapcsolatot. Látom az eseményeiket, itt-ott, amik megjelennek az üzenőfalamon. Sajnos, vannak olyan játékosok, mint a Bures Zsófi, akiről nem tudok semmit. Pedig ő volt – jó értelemben véve – a csapat egyik „bohóca”, aki a társakat állandóan mindenféle huncutsággal felvidította. (Mosolyog). A Gyimesi lányokról is tudok 1-2 dolgot, hogy Alíznál már baba is született. Czár Barbiról hallottam, hogy hol dolgozik, tudom, mit csinál. Bagó Biankáról is tudom, hogy mivel foglalkozik.
Az idő telik: a Tanár úr öregszik (nevet), a lányok pedig beléptek az életbe!

Jegyzetek:
(1) A népköztársaság évtizedeiben kialakított iskolai versenyrendszer. A tradicionális sportok utánpótlásának jó alkalom volt a tehetséggondozásra. A rendszerváltozást követően Diákolimpia néven alakították át.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése