2017. március 3., péntek

Szatmáry Hedwig: Sziklaszív

    A Sziklaszív az Ifjúsági Irodalmi Rád Az év diák írója és költője 2016 pályázatára készült, melyen "eredményesen szerepelt". Szatmáry Hedwig álnéven publikáló tizenegyedikes diákunk a következőket gondolja inkognitójáról és írói működéséről: 

    "Az álnev(eme)t azért választottam, mert már megszoktam az anonimitást (csak pár barátom tudja, hogy írok, akik a tesztolvasóim). Továbbá azért sem szeretném vállalni magam, hogy írásaim fiktív (!) témáit még véletlenül se kapcsolhassák személyemhez ...
    Általános iskolás korom óta írok; kezdetben rövidebb meséket vetettem papírra, később azonban érdeklődésem a regények alkotása felé fordult. Ezeken a mai napig is dolgozom, hiszen, ahogy az íráskészségem fejlődött az évek alatt, mindig újraírom azokat. 
  Kilencedikben kezdtem el novellákat is írni. Kezdetben kizárólag szórakozásként, de mostanra ebben a műfajban látom azt a lehetőséget, hogy felhívjam a figyelmet arra, hogy " nem csupa rózsaszín az élet!" Az elbeszéléseimben főleg komorabb és "kényesebb" témákról írok, amiket, szerintem, sok író (és olvasó is) inkább elkerül. 
    A történetek ötleteit általában egy-egy megélt érzés adja, de gyakori az is, hogy olyan témáról írok, ami egyszerűen felkelti a figyelmemet." 
 Képünk (jobbra) illusztráció. Kiss Vilma: Leány nárcisszal,1927. Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria. Forrás: www.artmagazin.hu


SZIKLASZÍV

     Ez a történet egy fiatal lányról szól, aki olyan volt, mint minden más tizenhét éves gimnazista. Sőt, ha a megjelenését nézzük, még ki is tűnt a tömegből: gyönyörű, enyhén hullámos, selymes szőke haja, mandulavágású, csillogó, mogyoróbarna szemei, keskeny csípője, telt keblei voltak. Viszont a többi emberhez hasonlóan, ő sem volt tökéletes; olyan volt a lelke, mint a mesebeli jégkirálynőé. Senkit sem engedett közel magához, számára minden ember egyforma volt: nem nézett más szemmel se a szüleire, se a rokonaira, se a tanáraira, se az osztálytársaira. Mindannyian egy-egy arctalan bábunak tűntek a lány szemében, akikre nem számíthatott. Viszont viselkedése okát csak kevesen ismerték.
   A hűvös szépség szerepét az osztálytársai miatt öltötte magára, még tizenkét éves korában. Akkor még szemüveges, kicsit túlsúlyos, bár életvidám kislány volt, aki mindig a zaklatások céltáblájává vált. Kezdetben csak csúfolódtak vele, összesúgtak a háta mögött, azon nevettek, ha ő szenvedett. Aztán kezdtek fokozatosan elfajulni a dolgok: először csak a tolltartójából tűnt el pár ceruza, majd a füzeteinek veszett nyoma. A padját valaki minden reggel összefirkálta, otromba üzeneteket hagytak neki. Testnevelés órákon mindig direkt fellökték, így térdei már teljesen sebesek voltak. A kislány egyre zárkózottabbá vált, de nem mert szólni senkinek. “Mégis ki hinne nekem? Vagy ha hinne is, nem tudna segíteni. Ennél már úgyse lehet rosszabb…” Ilyen gondolatok cikáztak nap mint nap a fejében, egészen addig, amíg egyszer túl messzire nem mentek zaklatói. Aznap az osztály két erősebb fiúja szokás szerint cukkolta őt az ebédlőben. Szegény lány ezt akkor már nem tudta elviselni, és egy elkeseredett pillanatban a levesét ráöntötte az egyik fiúra. A két fiú összenézett, kirángatták a lányt az udvarra és amíg nem figyelt senki, összeverték, megrugdosták, a levessel leöntött gyerek le is köpte. Majd, mint akik jól végezték dolgukat, zsörtölődve visszamentek az ebédlőbe.
   A lány hosszú percekig feküdt a földön. Mikor végre sikerült feltápászkodnia és könnyeit törölgetve elindulnia hazafelé, azért imádkozott, hogy senki se lássa meg. Miután “sikeresen” hazaért, egy szó nélkül elvonult a szobájába, ahonnan aztán napokig nem jött elő. Szülei hiába próbáltak beszélni vele lépni vele, hiába kopogtak, nem nyitotta ki az ajtaját, nem beszélt senkivel - pszichológusról meg hallani sem akart.
    Mikor újra kimerészkedett a búvóhelyéről, teljesen megváltozott, egészen más ember lett. Nem érzékelte többé a külvilág ingereit, nem érdekelte senki és semmi, távolságtartóan viszonyult mindenhez. Nem volt szomorú, nem érzett fájdalmat, örömöt, már nem "lángolt szívében a szerelem", ahogy a gyűlölet se mérgezte a gondolatait.
     Így élt egyik napról a másikra, teljesen céltalanul. Egy, a hosszú évek alatt kialakult pontos, már-már monoton napirendet követett. Reggel elment kocogni, utána letusolt, felöltözött, iskolába ment, a tanítás végén hazament, majd a szobájába lépve hanyatt dőlt az ágyán, és nézte a plafonra felragasztott, foszforeszkáló csillagokat.
    Csak ekkor tudta egy rövid időre maga mögött hagyni jól begyakorolt szerepét, amikor nem volt a közelében senki. Ilyenkor volt, hogy halkan, szinte suttogva, egy-egy dalt énekelt (amit szeretett), vagy írt pár őszinte sort a naplójába, esetleg magához szorította a régi kispárnáját, és csendesen, egy hang nélkül, kisírta magát. 
    Volt, hogy megfordult a fejében az öngyilkosság: csábította a gondolat, hogy saját kezűleg vessen véget szánalmas életének, vonzotta a tudat, hogy itt hagyja ezt a világot, amelyik csak az áldozatának tartja. Eljátszott a gondolattal, hogy ellopja az egyik kést a konyhából… hogy magához veszi édesapja altatóját… hogy ernyedt teste egy plafonról lelógó kötél végén himbálózik… hogy magatehetetlenül zuhan a talaj felé...  
    De nem tett semmit. Mindig arra jutott, hogy halálával ellenségei csak nyernének, így inkább azt mondogatta magának: “Csak még egy napot bírj ki!” Idővel a zaklatások, amikkel a lány már nem foglalkozott, megszűntek. Ahogy egyre nyugodtabbak lettek a mindennapjai, ő se írt már naplót, és nem sírt többet a párnájának se. Viszont a kis csillagoktól nem tudott elszakadni, ahogyan a rideg maszk is hozzá nőtt, ami mögé rejtette valódi énjét.
    Aznap is csak a plafont nézte, rajta a csillagokkal, mint máskor. Épp egy kinyúlt melegítőben és egy fehér pólóban feküdt az ágyán, amikor kopogtak. A “Szabad!-ra” könnyes szemű édesanyja nyitott be. Rekedtes hangon mondta el a szomorú hírt: meghalt a nagymamája. Egy szívroham vitte el. Nem igazán mutatta jelét a bánatnak, bár mellkasában furcsa, szorító ürességet érzet. Nyugtatóan megölelte édesanyját, majd mikor az egyedül hagyta, könnyek és szavak nélkül gyászolta meg a halottat. 
    A temetésre egy héttel később került sor. Összegyűlt az egész család - legalábbis a nagymama rokonai. Maga a szertartás kifejezetten szépre sikeredett, ha mondhatom így, szem nem maradt szárazon... illetve ez így nem teljesen igaz! A talpig feketébe öltözött lány csak ott állt szülei mellett, érzéketlenül, meredten nézte a földbe bocsátott koporsót. Néhány rokon elborzadva összesúgott a háta mögött - “Nézzétek! Még sírni se sír!” - , hiszen senki se értette a viselkedését. Szótlanul várta a szertartás végét, majd mikor mindenki elindult a halotti torra, ő, egyre erősödő ürességérzettel, otthagyva a gyászolókat hazasietett, és a szobájába vonult vissza. Kibújt a gyászruhájából, egyszerű fehér pólót és melegítőnadrágot húzott, majd lefeküdt az ágyára, és azt csinálta, amit máskor is szokott: nézte az egyszínű plafont, rajta a régi csillagokat, és gondolkodott. 
   Ekkor azonban már nagyon furcsán érezte magát, mintha valami megkötözte volna; mintha láthatatlan láncok tartanák fogva, amiktől nem tud szabadulni. Nem értette, miért van ez, és hiába próbálta megfejteni, nem sikerült neki. Végül elnyomta az álom, így egy kicsit meg tudott nyugodni. 
Másnap reggel ismét korán kelt. Hiába volt szombat, nem tudott tovább aludni; lelke túlságosan zavart volt. Elővette az egyik vékony pulóverét és a futócipőjét, felhúzta őket, majd egy szó nélkül elment otthonról. Szerette a házuk közelében lévő szűk utcákat, a forgalomtól messze eső mellékutakat. Aznap reggel is errefelé bandukolt, miközben megpróbálta folytatni előző esti gondolatmenetét.
    Közben lassan kocogni kezdett. Élvezte a körülötte lévő csendet, a harmatos pázsitot, a csípős, hajnali levegőt. Csak előre haladt, nem gyakran tekintett hátrafelé, hiszen bízott az ösztöneiben. 
Az egyik pillanatban hirtelen hangos motorzúgás ütötte meg a fülét. Hátrakapta a fejét, de ekkor már túl késő volt. Fékcsikorgást hallott, majd érezte hogy a hideg fém nekicsapódott a gyenge testének, s a következő pillanatban pedig már a földön feküdt. Minden vérben úszott, haja a fejbőréhez tapadt, a kellemesen meleg, vörös folyadék végigcsordogált a testén. Mindene fájt, mozdulni se bírt, a levegővétel is kínszenvedés volt számára.
     Az autós, aki elgázolta, mintha csak egy döglött vad hevert volna az aszfalton, sűrű káromkodások közepette elhajtott. A lány magára hagyva feküdt az út szélén. Már felkészült arra, hogy egyedül hal meg, mikor percekkel később egy motoros hajtott arra, aki amint észrevette a lányt, megállt és odasietett hozzá. Amilyen gyorsan csak tudta, tárcsázta a mentőket, majd amíg a segítségre vártak, a lányt kezdte biztatni: „Tarts ki!” mondogatta neki. 
   A lány ekkor már nem érzett fájdalmat, nem félt, pedig pontosan tudta, hogy a mentő nem fog odaérni időben. Tekintetét a még szürkés ég felé fordította, talán egy vékony, de vakító fénysugarat is észrevett a felhők között. Ahogy a fényességre nézett, szeme előtt lepergett szenvedéssel, megalázottsággal és magánnyal teli életének siralmasan rövid filmje… Az emlékáradat hatására halványan elmosolyodott, hosszú évek óta először, miközben arcát könnyek áztatták. Hogy min mosolygott?
  Már az eszméletvesztés határán volt, amikor távolból meghallotta a mentőautó szirénájának jellegzetes hangját. Először arra gondolt, ki kéne tartania még egy kicsit, de a hangok, a táj, a mellette térdelő férfi arca, vagyis az őt körülvevő világ egyre távolabbinak tűnt. Tudata kezdett szertefoszlani, nehezen tudott már bármit is "megfogni", ezért egyetlen egy gondolatba kapaszkodott csak, egészen az utolsó pillanatig: „Szabad vagyok!”

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése