2017. február 22., szerda

"Mindenkit a sport szeretetére akartam nevelni!" - Egy délután Joli nénivel


Deák Ferencné, Joli néni munkája közel négy évtizeden át meghatározója volt gimnáziumunk testnevelésének és sportéletének. Tanítványai szerették, tisztelték, versenyzői becsülték. Minden diákjával igyekezett megszerettetni a sportolást, az egészséges életmódot; kézilabdázói, tornászai és atlétái pedig számos országos eredménnyel öregbítették az István jó hírét. 
Róla szóló két részes összeállításom első felében az egykori tanítvánnyal, Gábor Jánossal idézik fel pályáját, gimnáziumi emlékeit. A beszélgetés végén, mint igazi sportemberhez illik, így, 18 + -osan is vállalta a kihívást, s "pattogtattak" egy kicsit ... 
A fotókat Decsák Vivien és Remetei Vanessza készítette, a gépelésben pedig Vargacz Tamásné, Czár Éva volt segítségemre.



- Önnek melyik volt a kedvenc sportja?
- Számomra a kézilabda volt a legkedvesebb. Amikor Kalocsára kerültem, viszont még nem volt csapat. Egyesületet alapítottam, s annak keretein belül kezdtük el a munkát mind a fiúkkal, mind a lányokkal. Azután a lánycsapatból válogatott játékosokat férjem, Dixi edzette tovább a városi csapatban, a KSÉ-ben.

- Hogy alakult a kezdeti lelkesedése?
- Nemsokára elvesztettem a hitem ... Hogy miért? Akkoriban nehéz körülmények között működtünk – a fiúknak egész héten dolgozniuk kellett a TSZ földjein (kötelező munka volt - a szerk.), a meccsekre (a közeli falvakba) kerékpárral kellett jártunk – , de a csapatnak egyre jobban ment a játék. 1965 - 66-ban ezért beneveztünk a megyei diákolimpiára, amit: meg is nyerhettünk volna! A halasiakkal játszottunk egy mérkőzést, és nem értettem, hogy miért nem megy a játék! Csak 15 év múlva derült ki, hogy egy "eladott meccs" volt! Egy üveg piáért a mieink eladták. Ilyenkor az ember elszomorodik. Pedig, ha ott jobban szerepelünk – 14- ből végül a hetedikek lettünk – akkor több lehetőséget kaptunk volna a kézilabdázáshoz. Ugyanilyen csalódás volt az is, mikor, országos atlétikai versenyre, Nyíregyházára nem jött el az egyik versenyző ( diszkoszvető). Pedig, ha eljön, még ha nem is volt olyan jó, akkor is lehetőség lett volna arra, hogy esetleg nem a hetedik helyen, hanem az ötödik helyen végezzünk...

 - Anyukámat is Ön tanította! – Azt mesélte, hogy a lányoknak nem szabadott leülni?! Miért?
- A lányoknak ugyanannyit kellet dolgozni, mint a fiúknak. A terem kicsi volt: ha fiúk kosaraztak, akkor a lányokkal súlyt löktem. Korábban külön óra volt a fiúknak, külön a lányoknak. Mivel sok volt a lány, szinte lehetetlenség volt dolgozni, ezért később vegyes, koedukált testnevelési órák lettek.

- Mikor az interjú előtt bementünk a tornaterembe, rögtön a szigetelőszalagot nézte, , amivel a pálya ki van jelölve, és örömmel látta, hogy még mindig megvan! (a Tanárnő már évek óta nem járt itt – a szerk.) Csak így tudták megoldani, tényleg?
- Igen! Réges-régen ilyen szigetelőszalaggal jelöltük ki röplabdapályát, kézilabdapályát, lábtengópályát: a festés drága lett volna, meg ember sem volt hozzá.
Megyei tornaverseny
iskolánk szervezésében,
1975 -1976-ban



- Először azt hittem, hogy a parkettára gondolt, hogy azt még Ön rakta le.
- Nem, nem!!!... csak azért néztem meg, mert néhány évvel ezelőtt voltam bent és a parketta úgy mozgott, hogy azon szerintem nem lehetett dolgozni. De kijavították! Valamikor a kosárlabdapalánk alatt volt egy nagy fűtőtest is, ami nagyon forró volt. A "játék hevében" gyakran beesett mögé a labda, meg néha – a gyerek is, aki megégette magát. Ezért aztán azt kivetettük. Délután a terem használhatatlan volt, két százas izzó világított csupán! Elértem, hogy beszereljenek még kettőt, de volt, hogy így is kértem, hozzanak gyertyát ... Mostoha körülmények közt tornáztunk! Korábban meg még szénnel fűtött kályha volt, amit minden nap tele kellett lapátolni, de ha nem adott elég meleget, mi is dobtunk a tűzre.

- Ez volt a bemelegítés?
- (mosolyog) A kézilabdapályát is mi építettük az "Úttörőházban", (1964-ben)! A gyerekekkel korán reggel, 5 órakor találkoztunk a kórház udvarán, ahova egy szovjet teherautó beállt, és onnan a salakot fellapátolva áthoztuk az Úttörőházba. Ott ledobáltuk, utána a gyerekek hazamentek, lezuhanyoztak és jöttek az iskolába! Sokáig csináltuk ezt (így), bár sokat segített a munkálatokban a szovjet laktanya is. A focisták mai műfüves pályáját is a gimnazisták alapozták. Az öltözőket is ők, a Szent István Gimnázium tanulói takarították!


- Lapozzunk egy kicsit: rémálom a 12 perces futás! 15 éve várom, hogy "beszóljak" érte. Mire volt ez jó?!
- (Nevet) Ez az állóképességet segíti elő! Előírás volt.

- Találkozott olyan diákkal, aki lelkesen futotta le? Vagy, aki motiválva érezte magát? Volt ennek valami varázsa? Megvesztegetés?
- Igen, aki nem teljesítette, muszáj volt gyakorolnia! - Megvesztegetés? Ja, nem adtam neki ötöst, ha nem teljesíti!

- Ez zsarolás!
- Akármilyen zsarolás is volt, pont azok nem teljesítették a szintet, akiknek illett volna: az élsportolók!

Filvig Emese ugrását kísérve
- Állítólag a 14-18 évesek a legnehezebben kezelhető korosztály, akiket nehéz motiválni! Egyetért ezzel?
- Mikor megismerkedtem az elsősökkel, akkor elmondtam, hogy ha valaki rosszat csinál, lehetőség szerint 3 lépés távolságra csinálja, mert szívem szerint kapna egyet, amit nem tehetek, ezért aztán kerüljön el messziről. Elmondtam, hogy ha ők megcsinálják azt, amit én akarok, akkor én is megcsinálom azt, amit ők akarnak! Nehezen ment, egy félév kellett hozzá, hogy rájöjjenek arra, hogy a közös munka kifizetődő!

"Gondban a család!"
(egy megyei tornaversenyen,
Dixivel)
Rengeteg jegyet kellett adnom az órákon, amit a szülők néha hiányoltak a naplóból. Annyiféle osztályzat volt! Egy-egy sportágból – például a „tornából” –  a három legjobb jegyből állt össze nálam az osztályzat ... Az egyik gyerek kosarazni tudott, a másik futni, a harmadik tornázni – mindenből képtelenség volt jónak lenni!

- Buktatott valaha? S ha igen, miért?
- Egész pályámon - kétszer! Nem csinálta ..., és szórakozott: futás közben az előtte lévő bokáját összerúgta! A másik még hét tárgyból állt bukásra ...

- A tehetséget hogyan ismerte fel az órán? Hogyan lehetett elindítani valakit?
- Felméréssel kell kezdeni, leírni az eredményeket! Aztán elindítottuk őket tömegsport versenyeken, majd, ha jól szerepeltek, akkor következett a megyei, területi, országos megmérettetés. Voltak, akik nagyon tehetségesek voltak!

- Kiket lehetne kiemelni közülük?
- Lakatos Gabriella, aki …,  Vámos Karcsi ...  és a Keleti, Vancsura, ... ( És Joli néni elkezdi sorolni a neveket, eredményeket, melyeket, számosságuk okán, egy külön bejegyzésben sorolunk majd fel - a szerk.) 

Kézilabda az Úttörőházban, 1964-69-ben
- Egy testnevelőtanárnak sokkal kevesebb a lehetősége, nehezebb feladata van a tehetség-gondozásban, mint egy edzőnek?
- Kalocsán nem volt akkor sem atlétika, sem kosár- és kézilabda, vagy torna ... Mikor idekerültünk, akkor kezdtük bevezetni a női és férfi tornát. Itt a tornateremben voltak az első versenyek.
Minden sportágnak biztosítani kellett azonban a megfelelő körülményeket. Az Úttörőháznál másfél méterre kellett megemelni az utcai szintet, hogy egyenes legyen a kézilabdapálya. Rengeteg földet és salakot kellet odahordani ... A tekepályát le kellett bontani, Bori néni baromfiudvarát meg kellett szüntetni (mosolyog), a bokrokat ki kellett irtani. Ilyenekkel foglalatoskodtunk!

- Mi az, amit igazi sikernek tart, amire mindig büszke lesz?
- Túl az "építkezéseinken", a munkán, amit a gyerekekkel közösen csináltunk, természetesen, az (országos)  versenyeredményeket, s azt is, amikor az Országos Sportnapokon az egész iskola nagyon szépen szerepelt.

Tanár - diák meccs a '80-as években
- Hiányzik a becsengetés?
- Igen, nagyon hiányzik!

- Azért remélem nem tragédiaként éli meg, hogy már nem hallja… Visszajár a gimnáziumba?
- 2003-ban, betegségem után nyugdíjba mentem. De utána is visszajártam: néhány tanár kollégával – Grabiczáné, Polgárné, Bekes Rita – és diákokkal egy héten egyszer, délután kosaraztunk. Aztán ezek az alkalmak lassan megszűntek!

Délutáni kosarazás a diákokkal
Ezért is haragszom a heti öt testnevelés óra (mindennapos testnevelés – a szerk.) bevezetésére, mert ezeket a délutáni foglalkozásokat ellehetetlenítette. Régen, délutánonként felkészültünk, kosaraztunk, atletizáltunk! De most? Nincs annyi hely, hogy beférjenek a tornaterembe! A három óra alatt "megtanítottad", erősítettél, délután meg szórakoztál! Ez nagyon jó volt így: ki tudtuk választani a tehetségeseket. Itt és így találtuk meg anno azokat, akik aztán a megyei és országos versenyeken is helytálltak. Ami kötelező, amit a diák nem szabad akaratából csinál – az lélektelen, s így nem sok haszna van ... Osztálybajnokságok, tanár - diák meccsek voltak, amik a közösséget (is) építették!


- Van Önről egy legenda! Igaz, hogy 60 évesen még bemutatta az órán a hasmánt magasugrást, amikor a 17-18 éves kamaszfiúk "beszóltak", hogy "Ön csak dumálni tud"?!
- Nem tudom, én nem emlékszem! Az viszont igaz, hogy valamikor, amikor az egyik lányommal terhes voltam, a testnevelés órán nem akarták a gyerekek átugrani a szekrényt és én átugrottam. Utána(m) az összes gyerek át akarta ugrani!
Az 1987-es kalocsai Old Boys bajnokság.
 A képen középen, elől a két Deák-leány: Mariann és Nóri

- Mennyire volt tudatos, hogy mindkét lánya is élsportoló, s testnevelő lett?
- Nem volt tudatos! Mindig ezt látták, s mindig sportoltak, tornáztak. Nemcsak a sajátjaimat, hanem mindenkit a sport szeretetére szerettem volna nevelni. Egyszer összeírtam, hogy hány testnevelő tanárt sikerült nevelnem… Az unokák viszont alig sportolnak. Hogy miért? Nem tudom!

- Bátorítja az unokákat, vagy pedig, mint a jó nagymama, azt mondja, hogy azt csinálsz, amit akarsz?
- Próbálkozik a nagymama, de ezzel a generációval nehéz: a számítógép, telefon elvonja minden másról a figyelmüket! Az otthoniakkal meg a legnehezebb szót érteni! (mosolyog)




"Levezetés" ...










Kedves Joli! Jó egészséget, s azt kívánom, hogy derűlátásod mindig megőrizd!
Szeretettel: T. T.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése