2017. február 20., hétfő

A mindenség illata - Lisztóczky László versei


Dr. Lisztóczky László irodalomtörténész, főiskolai tanár negyven éven át tartó pedagógusi pályáját 1965 - 1969-ben Kalocsán, az Istvánban kezdte. Tudósként elsősorban a két világháború közötti korszakot, a határon túli magyar irodalmakat, valamint szűkebb pátriája, Eger és Gyöngyös irodalmi hagyományait kutatta.
A Tanár úr, Gulyás Béla, a Hunyadi Kollégium igazgatója meghívására évről évre visszatér városunkba, hogy kedves költőiről szóljon, a vers szeretetét hirdesse. Legutóbbi, 2016. októberi látogatására, meglepetésünkre, nemrég megjelent saját verseskötetét hozta magával (A mindenség illata. Versek, Kráter Kiadó, 2016)






A kollégium könyvtárában tartott könyv-bemutatón a Tanár urat egykori gimnáziumi tanítványa, Lehoczky Imre köszöntötte verssel. Legszebb költeményei közül pedig az est folyamán Dargayné Panyik Márta tanárnő - akinek, egyetemi hallgatóként, az egri Dobó Gimnáziumban gyakorlatvezető tanára volt - olvasott fel. 
Az eseményről, Csótiné Sima Rózsa nevelőtanártól, a kollégium könyvtárának vezetőjétől itt olvashatnak részletesebben.
Lisztóczky Lászlóaz esemény  előtt kérdeztük. Fotó: Hajduné Bertich Éva és kalocsaineplap. hu




         A MINDENSÉG ILLATA

Nincs varázslatosabb illat,
mint a frissen lehullott eső illata
erdei völgy ölében.
Gyermekkoromban egyszer nyáron
mátrai erdész rokonomhoz látogattam,
s az egyik nap kiadós zápor
öntözte meg a földet,
frissítette föl a levegőt.
Csakhamar kisütött a nap,
és sűrű pára lepte el a tájat.
A megtisztított levegőben
még szebbek voltak az erdő színei,
részegítőbbek illatai.
A mélyből fölfelé szökött a pára,
áttört a lehullott levelek,
az elpusztult növények és állatok évgyűrűin,
a rothadás és a sarjadás rétegein,
s az egyre töményebb kigőzölgés
összekeveredett a felszínen
pompázó növények bódító aromájával,
a humuszra szőnyeget terítő virágok illatával,
melyek átfurakodtak a gombák
útjukat keresztező kalapján is,
hogy szépségüket az égnek megmutassák.
Ha megfelelő szögben hajoltam a föld fölé,
az illatok mámorító esszenciája
csapta meg orromat.
Úgy éreztem, a mindenség illatát
szívom magamba,
s megsejtettem az élet és a halál
egymásba fonódó,
együtt mérendő misztériumát.
 


- Most a saját költeményeidet hoztad el nekünk Kalocsára, ami meglepetés volt, hiszen nem költőként ismertünk... Korábban is írtál?
- Mint majdnem minden kamasz, annak idején én is írtam verseket, és általános iskolás koromban egy-egy falusi ünnepségen többször el is szavaltam őket. Egri gimnazistaként önképzőköri keretek között folytattam a versírást. Amikor pedig az egri Pedagógiai Főiskolára kerültem, az Ifjú Nevelő című főiskolai újságnak lettem az egyik szerkesztője és szerzője. A lap 1960. február-márciusi számában jelent meg Szívdobbanás című – még gimnazista koromban írt – zsengém, melyről a következő lapszámban két durva hangú, a korszak primitív szólamait szajkózó kritika jelent meg. Szememre vetették, hogy a versben „semmi nincs a szocialista, kommunista osztályköltő hitvallásából”, „átcsúszik az osztálybéke hirdetésére, a pacifizmusra”, magához öleli „az ellenforradalmárokat, a fasisztákat, a kizsákmányolókat”, azt hirdeti, hogy „testvér legyen minden ember”.
Kevéssel a két bírálat megjelenése után Berzy András, az Irodalmi Tanszék akkori vezetője a szobájába hívatott, és rám szegezve a mutatóujját, rá jellemző, megfellebbezhetetlen határozottsággal kijelentette: „Átmész Debrecenbe!”

- Ez furcsa módja a „büntetésnek”!
- Ő nem is büntetésnek szánta, így kelt a védelmemre. Kritikusaim az ellenkező hatást érték el, mint amit szerettek volna. Nem ellehetetlenítettek, hanem egy új kaput nyitottak meg előttem, „előléptettek”. A versírást azonban mintegy fél évszázadra felfüggesztettem.

- „Ez a kötet egy nem létező, ki nem bontakozott költői pálya záróakkordja” – mondtad az Eger Tv-nek A mindenség illata című, most bemutatandó kötetedről. Hosszú hallgatás után, a hetvenes éveidben mi vitt rá, hogy ismét versben szólalj meg?
- Franz Kafka szerint „minden művészet szenvedésből fakad”. Ez a megállapítás érvényes erre a versgyűjteményre is. Az első versemet a feleségem halálának a második évfordulóján írtam. Negyvenhárom évi házasságunk alatt öt gyermekünk született, mind az ötöt eltemettük. A feleségem elvesztésével a „partra vetett hal” helyzetébe kerültem, olyan egyedül maradtam, mint az utolsó levél a fán. 
Márai Sándor írta valahol, hogy van, amit csak a költészet eszközeivel lehet elmondani. A saját sorsommal, véget nem érő gyászommal néztem szembe a kötetben, a próza nyelvén megválaszolhatatlan „miért?”-ekre kerestem választ. Amit nem mondhattam el senkinek – Karinthy Frigyes szavait idézve –, elmondtam mindenkinek. Tóth Sándor azt emeli ki a kötetről írt recenziójában, hogy „megdöbbentő” az az „elfogadás”, ami sugárzik a versekből, és ami lényegesen több „a beletörődés ridegségénél”. Az elmondás, a kibeszélés vágya mozgatott, az, hogy formát teremtsek mindannak, ami velem történt és még történni fog. Művészi formát, ami lényegéből fakadóan segít tisztázni a helyzetünket, és vissza is hat ránk.



        ELHAJÍTOTT KŐ

Szerettem, valaha gyűjtöttem is
a lapos kavicsokat.
Sokszor játszadoztam velük
tavak és tengerek partján.
Behajlított térddel,
fejem kissé oldalra hajtva
a víz felszínére dobtam őket,
kacsáztak rajta fürgén és könnyedén,
s minél messzebb,
annál nagyobb örömömre.
Így játszik velem is az Isten,
a világba vetett,
verődöm föld és ég között,
s ha elfogy majd minden energiám,
mit a kezdet kezdetén Tőle kaptam,
és földi pályám végére érek,
az Ő kezébe hullok vissza,
aki ide küldött,
s akiről most csak annyit tudok,
mint az elhajított kő a tengerről.



FOLYTON ARRA A KUTYÁRA GONDOLOK ...

Folyton arra a kutyára gondolok,
aki következetes, tántoríthatatlan,
megalkuvást nem ismerő hűséggel
gazdája sírjára feküdt,
és nem kelt fel onnan soha többé.
Ez a jámbor állat
a teljesség, a tökéletesség
magasztos, fölemelő példáját adta.
És csak a gyermek hasonlít hozzá,
aki összekulcsolt kézzel,
imát mormolva álomba szenderül,
vagy az önmagát megtagadó szent,
aki másokért minden áldozatra kész,
a leprást és a pestisest is szívére szorítja,
vagy aki teremtő hittel és buzgalommal
vizet hord az óceánba,
földet a Himalája csúcsára,
és aki szélesre tárt karral áll
a lét és nemlét határán,
s átöleli gyilkosát,
miközben az tőrét a szívébe döfi.



     HASONLATOK A SZÉPRŐL

Szép, mint a napkelte és a naplemente,
mint a nő, amikor két szív dobog benne,
mint a kemencében barnára sült cipó,
mint a fényesre bokszolt feketecipő,
szép, mint a jégvirág és mint a tűzvirág,
mint a hófödte vagy a virágzó faág,
mint a szalamandra napsütötte kövön,
mint a barázdák a frissen szántott földön,
mint Krisztus-szobrokon a töviskorona,
szép, mint a kedvesem utolsó mosolya.



Dargayné Panyik Márta gondolatai az alkalomról: 

"Mivel középiskolás koromban nagyon aktív versmondó voltam, Egerben, az akkori irodalmi színpad oszlopos tagja és több szavalóverseny győztese, én magam ajánlottam fel Neki a segítségem. Megengedte, hogy magam válasszak a versei közül. 
Szeretet és tisztelet köt össze bennünket, ha kapok tőle levelet, olyan, mintha egy angyal szállna le (komolyan!) A versei olyanok, mint Ő - a sok szenvedés ellenére -, a világ iránt mély, átélt szeretet, harmónia és szépség fejeződik ki bennük. Büszke vagyok, hogy én segítettem, hogy ismét közelkerüljön az első iskolához, ahol tanított.  "


Fülöp Lajos: Beköszöntő Lisztóczky László A mindenség illata című verseskötetéhez (részletek)

    "A versek titkait, a költészet rejtelmeit kutató irodalomtudós most „versben bujdosó”-ként lép elénk. Akik közelebbről ismerik, tudják: költő lenne ő egyetlen vers megírása nélkül is. És nemcsak témaválasztását, feldolgozásmódját tekintve, hanem lelkialkatából következően is. Mert bármit is ír és bármely műfajban, mindegyikben fellelhető a lírai hangvétel. 
  Költő volt ő gimnáziumi és főiskolai tanárként is. Az irodalmi nevelést, az emberformálást mindig az alkotás sajátos lehetőségének tekintette: előadásait, szemináriumait lírai hevület hatotta és hatja át. Bozók Ferenc visszaemlékezése szerint főiskolai hallgatói azt beszélték, „olyan átszellemülten tartja óráit, hogy a padló fölött fél méterrel levitál, lebeg”. Ezért is őrzik hangját, gesztusait, lelkesedését, emberi tartását és sugárzó szeretetét mindmáig egykori tanítványai.

    Alkotói pályája csúcsán különleges színt és értéket képviselnek önvallomásos, filozofikus igényű, mívesen megformált versei. [...] 
   Kötetét szerettei, édesanyja, felesége és kislánya, Lilla emlékének ajánlja. Tisztelet, szeretet és hála megnyilatkozása ez a gesztus a hozzá legközelebb állók iránt, egyben sajátos és mélyen emberi viszonyulás a létezés végső problémáihoz, kétségbeesett kísérlet a magányosság elviselésére és leküzdésére, az elmúlással való méltóságteljes, rezzenéstelen arcú szembenézésre. A fogékony olvasót arra ösztönzi, hogy a végtelenség távlatából, megnyugvással szemlélje az élet és a halál isteni törvények szerinti összefüggéseit. A létezés egységének és oszthatatlanságának a misztériuma, a „Szeress mindenkit! Minden: egy!” Gulyás Pál-i látomása hevíti." 
    ( A mindenség illata, Versek, p. 8-11. Kráter Kiadó, 2016.)


Tóth Sándor: A mindenség illata (részletek)

    Egyetlen táj illata is a mindenségre emlékeztet. 
    A fogalom: a mindenség nem csupán a látható, érzékelhető természet, nagyvilág, hanem az a benső, láthatatlan egység is, amelynek kezdetén maga a Teremtő áll, szól – megnevezve teremtményeit, elrendezve törvényeivel mélység és magasság összetartozását. Minderről szólhat a költő a filozófia szókészletével, intellektuális elvonatkoztatással, sejtetőn, rejtett utalásokkal, és énekelhet a látott részletek, legkisebb természeti jelenségek dallamával, ahogyan a szívből fakad.
    Ez utóbbi a hangja Lisztóczky Lászlónak, az ismert, érzékeny irodalomtörténésznek, aki ezúttal eddig egyetlen verseskönyvével jelentkezett. Tükör, gazdagon sugárzó életprizma ez, amelynek fénytörései, interferenciái és nyugalmas sugárkévéi jelentik a tartalmi hitelességet. [...]"
    (Keresztény Élet, 2016. július 31.)


Ködöböcz Gábor: „Fény és öröklét a szolgálat”. Köszönő és megköszöntő sorok dr. Lisztóczky László 75. születésnapjára (részletek)

    "[...] A ma 75 éves Lisztóczky László mindenekelőtt az irodalomnak elkötelezett, könyvekben és versekben élő ember. Ugyanakkor a jellegzetesen Dsidára valló életöröm és életszépség megszállottja, az életigenlést, a diadalmas és megtartó életszentséget Adyval hirdető ember. Méltó és üdvös hát, ha két kedves költőjével köszöntöm Őt, Isten gazdag áldását kérve életére és szolgálatára: 
Fotó: irodalmijelen.hu

„Mindenki szent, ki életet nyer,
Mindenki fia és mindenki atyja 
S átkozott, ki létjét siratja. 
(...) Csak örülni szabad, örülni,
Ellankadni soha: mindent lebírni,
Sírni nem szabad, sohse sírni.” 
             (Ady Endre: Vezeklő vigadozás zsoltára).

 „Orrodba édes illatot gyüjts, 
szivedbe békét és mosolygást, 
szemedbe fényt, hogy az utolsó 
napon is tudj örülni folyvást 
s eképpen szólj csak és ne mondj mást: 
köszönöm, hogy tápláltatok,  
hús, alma, búza, lencse, borsó! 
Amint jó volt hozzám a bölcső,
tudom, hogy jó lesz a koporsó. 
Ki most lefekszik, nem kivánta, 
hogy földje legyen, háza, ökre, 
de amit látott, gyönyörű volt
és véle marad mindörökre.
És övé marad mindörökre.”     
            (Dsida Jenő: Tízparancsolat)."

    (Elhangzott a Bródy Sándor Megyei és Városi Könyvtárban rendezett születésnapi ünnepségen 2016. február 26-án. Megjelent az Agria 2016. nyári számában, p. 239–241.)



Tanár úrnak - közelgő születésnapja alkalmából - jó egészséget és további bőséges alkotókedvet kívánunk! 
Tisztelettel és szeretettel: T. T.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése