2016. december 9., péntek

Szörényi Tamás: „A móka kedvéért most kamionozok”


Szörényi Tamást tanárként ismeri a város, hisz Kalocsa legtöbb iskolájában tanította tárgyait, a matematikát és a rajzot. Az istvános diák - későbbi kollégánk - nemcsak tanítja a művészetet, maga is szívesen festi vászonra a gondolatait, érzéseit. 
Az elmúlt években azonban, egy talán sokakat meglepő váltással, gyermekkori álmát valósítja meg: kamionra ült és a világot járja. Szinte gyermeki rajongással ült a volán mögé, „jó kis mókának” fogva azt fel. De vajon most mit gondol erről a döntéséről, s mi foglalkoztatja festőként? 
Gillich Panna és Korsós Nóra interjúja.


- Az interjú előtt épp fiával beszélt telefonon, egy közös munkával kapcsolatban.
Már munka mellett, felnőttként elvégeztem a Magyar Iparművészeti Egyetem Vizuális nevelés és Környezetkultúra tanári, ill. Textil szakát. Az utóbbi képzés keretében foglalkoztunk a szitázásnak egy nem annyira időigényes módszerével is: a papírból elkészített mintát rátesszük a textilre, a mi esetünkben a pólóra, és a textilfestéket a szitán keresztül "rávarázsoljuk" -  mint a stencilnél, a festék majd ott jelenik meg, ahol a papír ki van vágva. Ezzel az eljárással bárki, elég gyorsan, elkészítheti saját tervezésű és kivitelezésű pólóját! Minden korosztály kedveli, hiszen önkifejezési lehetőség. Készítettünk pólókat művészeti iskolában, a gyermekotthonban, nyári táborban, majálison,  fesztiválokon (Kalocsai Paprikafesztivál és Sziget Fesztivál, stb.) A fiam még mindig foglalkozik ezzel, most a Ludwig Múzeumban, a kiállításokhoz kapcsolódóan csinálunk workshopokat. 

- Legfontosabb önkifejező eszközöd a festészet, milyen témákat szeretsz ábrázolni?
Leginkább tájképeket, de nem azonos stílusban; a kifejezésmódomat mindig más befolyásolja: a konkrét téma, a hangulatom, a vászon mérete, mivel van lealapozva, stb.  A konkrét tájélmény – Kalocsa, Vajas, Duna-part, Érseki kert, Szelidi-tó –, de fotók is adnak ihletet, és sokszor "fejből" is tervezek képeket. Ebből már következik, hogy nem azt ábrázolom, amit látok, festés közben átalakítom, idealizálom – a látvány hangulatát szeretném visszaadni. Nézegetek régi fotókat, és amelyik megfog, abból alakul ki egy-egy művem képi világa. A tájképek mellett családomról is festettem képeket, és kalandozom, kísérletezgetek, egyszerűsítek és absztraktnak tűnő dolgokat is készítek.
 

- Milyen hangulatú képeket festesz?
- Imádom a zöld és a kék színt, majdnem mindig ezeket használom. Egyszer elkezdtem egy tájképet barna színvilágúra festeni – ami sokkal barátságosabb, populárisabb meleg szín – s szinte már el is készültem, amikor egy kis zöldet is belevittem… Két óra múlva azt vettem észre, hogy az egész kép zöld lett!
- Soha nem gondoltad, hogy csak festőként dolgozz?
Nem, hiányozna a tanítás, bár ennek ellentmondani látszik, hogy most kamionozok. Másrészt meg nyughatatlan is vagyok, nem bírom a monotonitást. Ha minden nap csak festenem kellene, elég szomorúnak érezném magam, képtelen lennék rá! Vannak az életemben olyan időszakok, amikor többet festek, de ez változó, nincs benne szabály. Kedv és idő nélkül nem tudok alkotni. 
Egyébként meg nehéz is lenne csak festményekből megélni, mert kicsi a fizetőképes kereslet, ráadásul nem is valami vevőbarát képeket készítek.
- Milyen emlékeid vannak a gimnázium négy évéről?
- Elég érdekesek! (mosolyog) Fizika szakos osztályba jártam, egy csomó tehetséges és szorgalmas tanuló közt - ahol eltévedt jószágnak éreztem magam. Teljesen más dolgok érdekeltek ugyanis akkoriban, mint amivel az iskolában szolgálni tudtak. Úgy emlékszem, elsőben nyolc matekunk volt, s a tesi és a rajz mellett igazán csak ez érdekelt. Másodikban kezdtünk fizikát tanulni, és az első óra után végképp bebizonyosodott számomra "eltévedésem"! A fizika terén ez így is maradt, de matematikából – tanáromnak, Bagó Lászlónénak köszönhetően – sikerült eredményesnek lennem. Sokat köszönhetek még Dániel Gézánénak (Márti néninek), aki a rajzot tanította, és igazgatóhelyettesként, a 90-es évek elején visszahívott a gimibe rajzot tanítani. 
- A gimnázium elvégzése után a Kalocsai Gyermekotthonban kezdtél dolgozni. Szeretted ezt a munkát?
Életem egyik legjobb időszaka volt! Nem jelentkeztem, hogy továbbtanuljak, hanem gyermekfelügyelőként dolgozni kezdtem, bár szinte még magam is gyerek voltam. Nagyon izgalmas volt! A tanulás mellett sokat fociztunk, asztaliteniszeztünk, csocsóztunk. A munka mellett készültem matematikából és rajzból a főiskolai felvételire. Szegedre, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolára vettek fel. A főiskolai évek alatt meghatározó barátságokat kötöttem, amelyek formáltak és a mai napig is léteznek.
- A tanításban találtad meg azt, amit szeretsz ...
- Szeretem a tanításban az "átadást", magát a tanítást, az utat, a küzdelmet, aztán az eredményt, a sikert! A gyerekeket nagyon sok mindenre meg lehet tanítani rajzból, matematikából is, például egy kocka pontos megrajzolására, de egy portréra, már nem biztos. Sok diákot készítettem fel rajziskolákba, fiamat is, aki most már a Képzőművészeti Egyetemre jár, művészetelmélet szakra.

 - Máshol is tanítottál ezután, de újra a Fiúnevelőben kötöttél ki. Változott-e valami?
Eleinte nem igazán, de jött a rendszerváltás, új gyermekjogi törvényeket hoztak, és szép lassan   a 26 ott töltött évem alatt  megváltozott minden. Korábban nagyobb volt a rend, pedig sokkal többen voltak akkor az intézetben. Teljesen megváltozott az értékrend. Mások voltak a gyerekek, jobban tisztelték a felnőtteket. Rossz, hogy agresszivitásban nőnek fel, ami - természetes nekik. Régebben nem volt ennyire jellemző a társak kihasználása, most viszont annál inkább, mondhatni „beléjük van égve” egymás gyötrése. Tanárként a példamutatást tartom a legfontosabbnak, látniuk kell, hogy egy konfliktust békés eszközökkel kell és lehet is megoldani.
- Nehéz egy pedagógus dolga, hiszen ezek a gyerekek a tanulást nem feltétlen tartják fontosnak.
- Egyáltalán nem! Általában azért is kerülnek ide, mert "nem tesznek eleget a tanulói kötelességeiknek", azaz nem járnak iskolába. A kalocsai gyermekotthon azonban zárt, nem tudnak kibújni a tanulás alól - tiltakoznak is kézzel lábbal ellene! Ez érthető is, hiszen némelyikük már több éve nem járt iskolába, vagy ahhoz negatív élménye, sikertelenség kapcsolódik. A gyerekek többsége "megszelídíthető"  hosszabb vagy még hosszabb idő alatt, és rávehető a közös munkára, ami az alapfeltétele annak, hogy tanítani lehessen őket. Sikeressé kell tenni őket, érjenek el eredményeket, az már motiválóan hat rájuk. Azt gondolom, az igyekezetet is kell díjaznunk, ha valaki hajlandó együtt dolgozni velem, az már jó jel, amit értékelni kell (az már elégséges). A diáknak megerősítő, pozitív élményekre van szüksége, és majd lassan rájön, hogy a tanulásnak van haszna. Lépésről-lépésre, lassan haladva lehet csak köztük eredményeket elérni   de el lehet!


- 20 év tanárkodás után nem várt, sőt meglepő fordulatot vett az életed ...
- Nem éreztem elég jól magam, és szerettem volna egy kicsit egyedül lenni! Segített a döntésben az is, hogy a gyermekotthonban lemondtak, vezetői szinten is, "a küzdelmes tanításról"  amivel nem értek egyet. Tanárként, ennyi idő alatt, annyit beszéltem   csöndre és hallgatásra volt szükségem. Ezért szerettem volna kamiont vezetni, s közben vigyorogni, fütyörészni és zenét hallgatni…
- Azért a kamionozás nem a nyugalomról és a kikapcsolódásról szól…
- Sokan mondták az ismerősök (sofőrök), hogy ez a meló nem úgy működik ám, ahogy én gondolom. Hát, igazuk lett! Nagyon fárasztó és stresszes munka, pedig épp a nyugalomra vágytam... Alaposan melléfogtam: két hónap alatt lefogytam 10 kilót, és az első pár hónapban, minden reggel, úgy ébredtem, mint aki érettségizni indul. Nagy a felelősség az emberen, s csak hibázni lehet: az autót megkoccintom, nem érek oda időben, nem tudok este hol parkolni,  a vezetési időm lassan letelik, de a parkoló teljesen tele, stb. Mai fejjel már biztos nem vágnék ebbe bele!
- Könnyen hozzászoktál a „nomád életmódhoz”?
- Én bírom a „kempingező életet”, szeretem is. Apukám nagy kiránduló volt, vitt magával minket is, hozzászoktam ehhez az életstílushoz. Évek óta járunk a haverokkal kenutúrázni is. Persze van, amikor nincs kedvem az egészhez: esőben, vizesen és sárosan kell a kamiont pakolni, ezek nehezebb időszakok, de ezt is túl lehet élni.

- Mégis mit szeretsz ebben a munkában?
- Nagyon jó érzés, amikor nekiindulok „a 700 vagy 1000 kilométernek”, és közben zenét, hangoskönyvet hallgatok. A klasszikusok és a magyar írók is érdekelnek, Boccaccio, Csehov, Gogol, Kalevala és Mikszáth, Jókai, Móra, Móricz, Csáth, Füst Milán  az örök kedvenceim, olyan jól írnak, kellemes időtöltés ezekkel az írásokkal utazni. 
- Soha nem gondoltam, hogy vezetés közben még művelődni is lehet
- Pedig ez így van! De nemcsak irodalmi művekkel kapcsolódom ki, hanem angolt is tanulok, sajnos, nem nagy sikerrel! A nyelvtanulás néha reménytelennek tűnik, de mindig előveszem és hallgatom az új anyagokat, próbálom fejleszteni magam.


- Ezt a munkát egy kihívásnak fogod fel?
Mindenképp! Akik már sok éve ezt csinálják, azok is kalandba keverednek  én meg, legalább is eleinte, szinte az életemért küzdöttem! Akárkivel beszéltem is, nem találtam még olyan embert, aki ne kényszerből csinálná. A többség azért fuvarozik, mert keveset keres, sok a tartozása, vagy, mert nincs más lehetősége – s nem is tudják abbahagyni! Nem hisznek nekem, de én a móka kedvéért, s, hogy magamban lehessek, kezdtem el kamionozni... 

- Meddig szeretnéd ezt a "mókát" csinálni?
- Jövő ősztől, remélem, újra tanítani fogok, amit nagyon várok már! A festésbe is szeretnék egy kis rendszerességet vinni: a „sávos” képekben látok újabb lehetőséget, ilyen képeket készítek, melyek az alföld, a hullámzó víz leegyszerűsítései.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése