2016. december 29., csütörtök

Istvános alkotók a Kalocsai szó és kép 4. kötetében – Horváth Kamilla és Szarvas Richárd Zoltán

A Kalocsai szó és kép (1) antológia úttörő és dicséretes szellemi vállalkozás városunkban. Az immár sorozattá lett kiadvány 4. kötetét, ünnepélyes keretek közt – vers, novella és zeneszó kíséretében –, 2016. 12. 02-án mutatták be a szerkesztők a Kalocsai Tomori Pál Városi Könyvtárban. 
Az irodalom és képzőművészet műfajában válogató kiadvány szerkesztésének alapelve, a minőség mellett, az, hogy "a szerzők valahogyan kötődjenek az ezer éves érseki városhoz, Kalocsához". Már, a 2012-ben megjelent első antológia óta hagyományosnak mondható, hogy az alkotók között vannak olyanok, akik először mutatják meg művészetüket a nagyobb nyilvánosságnak, és olyanok is, akik mögött kötetek, rangos kiállítások sokasága – országos, sőt nemzetközi elismertség áll.  

Az idei köteteben közel félszáz, a város és környékén élő, vagy ide kötődő alkotó lírai, prózai írása, illetve képzőművészeti alkotásának reprodukciója található. 


Illusztráció. www.koronaradio.hu. A fotón  a szerkesztők (Balogh Csaba kivételével),
valamint  a megjelenésben nagy szerepet vállaló önkormányzat, ill. könyvtár
képviseletében Dr. Bálint József  polgármester és Tamás László igazgató


A népszerű és színvonalas gyűjteménybe pályázati úton lehet bekerülni, a válogatást, értékelést a szerkesztők: Németh Sándor, Balogh Csaba Zoltán, Gróf József és Kiss István végzik – akik mint alkotóművészek, verseikkel, novelláikkal, festményeikkel, grafikájukkal maguk is jelen vannak a könyv lapjain.
Büszkeséggel állapíthatjuk meg, hogy mindannyian egykor az István diákjai voltak – ahogyan számosan, a 2016-os megjelenés alkotói közül (többek köztBékési Imre, Kákonyi Ildikó, Kiss Benedek és Papp Róbert) is.


Szarvas Richárd Zoltán
Horváth Kamilla

A műfajokhoz és a "státuszhoz" hasonlóan változatos a kötetben szereplő szerzők életkora is: a tinédzsertől a hetvenes éveiben járóig minden korosztályt képviselnek. Mint a szerkesztők képviseletében Németh Sándor Vörös Istvánnak (2) elmondta, az idei antológia szerzőinek egy harmada "a korábbi kiadványokból még ismeretlen, fiatalabb generáció hangját és vízióit képviselik". 

Örömmel számolhatok be olvasóimnak, hogy a fiatalok közt ott van műveivel két, a közeli múltban elballagott diákunk is: Horváth Kamilla és Szarvas Richárd Zoltán.




Irodalom (próza)    Horváth Kamilla

Amatőr író. Blogján, A papírfecnis fiókon novellái és a regényei mellett – az írásról, irodalomról, illetve személyes témákról – elméleti gondolatai is olvashatóak  is.
"Hogy miért írok? Belső kényszer. Ha nem vetem papírra a kikívánkozó történetet, úgyis kirágja magát ... Egy 20 éves, főiskolás lány vagyok, aki az internet világában Daremo névre hallgat ... Egy apró, dél-alföldi faluban élek születésem óta. 2016-ban érettségiztem, azóta a tanulmányaimat az Eötvös József Főiskolán folytatom, mint építőmérnök-tanonc."(3)

Kamilla úgy érzi, hogy az antológiában való megjelenése, "a későbbiekben is egy fontos állomása lesz a lassacskán alakuló, később, remélhetőleg, még komolyodó írói karrieremnek." (4)



Horváth Kamilla: Ott állt Anya

    Vonatfütty. 
A peronon álltam hosszú ideje már, magam elé bámulva nem is a síneket, hanem az egyre elevenebben égő emlékeimet néztem, a szemeimet csípte a késő őszi szél és az elfojtott sikoltás. Mellettem a bőröndjüket cipelő utasok szálltak fel a vonatra, a cipőjük koppanása a betonon csak tompán érte el a tudatomat. 
   – Hé, kölyök! – csattant rám egy éles hang. Felkaptam a fejem, előttem a jegypénztárt kezelő öregúr állt. Egyenruhát viselt, a fején kalapot, hogy elfedje kihulló haját.

Nem szóltam semmit. 
    – Menj már hátrébb, fiam! Megy a vonat mindjárt, azt’ lesodor. 
Bólintottam, és lassan hátráltam néhány lépést. A férfi biccentett, és visszacsoszogott az állomás épületébe. A vonat füttyentett még egy utolsót, a levegőt megtöltötte a szúrós szagú füst, aztán a szerelvény lassan elrobogott. Csend lett. 
   Körülnéztem, már senki sem állt kint a peronon, a váróterembe zsúfolódott be a tömeg a csípős hideg elől. Engem is csak a szürke sálam védett. A magasba néztem, az állomás felett átívelő, kékre mázolt vashídra. A gyalogosok számára kötötte össze a város két részét, amit szétválasztott a vasút. Reggelente én is ezen keresztül mentem iskolába ahelyett, hogy egy nagyobb kört megtéve a főúton kerültem volna meg az állomást. A tekintetemmel végigkövettem a híd vékony vonalát, majd megállapodtam a közepén. 
    Ott állt Anya. Még tegnap, mielőtt leugrott. 
Nagy lendülettel fordultam el a híd irányából. Most a feljáróval néztem farkasszemet: sárga szalaggal keresztben átkötötték. Senki sem mehetett fel a hídra. 
    Lehunytam a szemem, és otthon voltam. 
Odakint már sötétség honolt, de a redőnyöket nem húzta le senki. Csak a konyhában égett a villany, ahol Anya az asztalnál ült. Megálltam a küszöbön. A pulton halomban álltak a koszos edények, pedig előző nap én mosogattam el. Az asztalon néhány szelet megszáradt kenyér hevert. 
   Nyöszörgést hallottam, és megfordultam. A folyosón a kisöcsém állt, engem nézett nagy, távol álló szemeivel. Kancsal is volt. Hunyorítottam, hogy a félhomályban jobban lássam az arcát borító, sötét foltokat. 
    – Miért nem fürdeted meg? – szegeztem Anyának a kérdést anélkül, hogy levettem volna a tekintetemet az öcsémről. 
    – Fürdesd meg. 
    – Mióta maszatos? 
Hallottam, ahogy a szék lába megnyikordul a csempén. A konyha felé fordultam megint: Anya mellkasával rádőlt a morzsás asztalra és lehunyta a szemét. A nyakában lógó arany lánc az arca mellett hevert, még apától kapta, és sosem vette le. 
Egyre inkább kezdett szétterjedni a mellkasomban a tompa fájdalom. 
    – Holnap jönnek ellenőrizni. 
    – Kik? – Még a szemét sem nyitotta ki. 
    – El fogják őt vinni. És talán engem is. 
    – Nem fognak! 
Felpattant, a szék a háta mögött felborult. Egyenesen felém csörtetett, én pedig riadtan behúztam a nyakam. De mikor odaért az ajtóhoz, rám se nézve, csak a vállamat meglökve elsétált. Amikor észrevette a folyosón álló kicsit, megtorpant. 
    – Menj aludni. 
Ő nem felelt, még csak nem is bólintott, talán nem hallotta Anya halk szavait. Mindig így beszélt hozzá, mintha elfelejtené, hogy milyen rossz a kicsi hallása. De így is felfogta, mit parancsolt Anya, szigorú tekintetét látva megérthette, hogy mennie kell. Hátat fordított, és lassú, ügyetlen léptekkel elindult a szobája felé. Az arca még mindig maszatos volt. 
    – Fürdesd már meg! És rakj rendet! 
Anya rám se nézett. 
    – Majd apád megcsinálja. 
Ökölbe szorult a kezem, alig tudtam néhány szót kipréselni az összeszorított fogaim között. 
    – Apa azért ment el, mert nem törődtél vele… 
Ő végre megfordult, gyenge tenyereit megfeszítve megpróbált taszítani egyet rajtam, de csak egy lépést hátráltam. Szikrákat szórtak a szemei. Olyan alacsony volt, az államig sem ért fel, de ilyenkor én éreztem magam egészen picinek. 
    – Apád azért lépett le, mert ő megszületett… 
Egy tompa puffanás hallatszott, mindketten felkaptuk a fejünket. Az öcsém elesett néhány méterrel a szobájának ajtaja előtt. Riadtan nézett ránk, és akkor gondoltam bele, hogy az emelt hangú vitánkat már meghallotta. De vajon mennyit fogott fel belőle? 
    – Látod, nem tud járni se – gúnyolódott Anya. – Egy villát sem tud rendesen megfogni a kezében. Meg nem is beszél. Pedig az ő korában már… 
     – Megmondta az orvos! – kiabáltam, és megragadtam Anya karját. – Fejlesztésre kellene vinni! 
A hangja egyre hangosabban és magasabban szólt, már-már sikítozott. 
    – Én nem fogok egy agyalágyult gyerekkel mutatkozni! 
A kicsi artikulátlanul bömbölni kezdett. Ordítozott, gyenge karjaival végre feltornázta magát, és négykézláb bemászott a szobába. Bevágta maga mögött az ajtót, és egy hangos csattanással nekivetette a hátát a fának. Csak zokogott, és hallottam, hogy fröcsög közben a nyála, el tudtam képzelni, mert láttam már így, folyt le az állán, tócsába gyűlt a könnyeivel együtt a mellkasán. Mindig így viselkedett, ha Anya agyalágyultnak nevezte őt. 
A konyhában pislákolni kezdett a lámpa. 
    – El fogják őt venni tőled. Holnap jönnek, meglátják, hogy bánsz vele, és elviszik. Nem kapsz több esélyt. 
Csak megrázta a fejét, közben a zsebében kezdett el kutakodni. Egy doboz cigarettát meg egy öngyújtót vett elő. Kisöpörte a szeméből sötét, zsírosan lelapuló haját, és rágyújtott. 
    – Ha majd nem kapsz utána segélyt, miből fogod venni a cigit? 
Gúnyosan, halkan nevetgélt. Felém nyújtotta a dobozt. 
    – Kérsz? Nekiálltál már bagózni? 
Türelmetlenül arrébb toltam a kezét, és visszamentem a konyhába. Az egyre inkább érezhető, kellemetlen morgás a hasamban ételt követelt már órák óta. Az öcsém még mindig zokogott, az ételmaradék a mosatlan tányérokban pedig kellemetlen szagot árasztott, legszívesebben elmenekültem volna a lakásból. 
   De a hűtő, egy doboz tejet és Anya gyógyszereit leszámítva teljesen üresen állt. Sóhajtva csuktam be az ajtaját, úgy éreztem, már ahhoz sincs erőm, hogy szemrehányást tegyek. Inkább úgy döntöttem, kimegyek a városba, és az egyik haverommal kifizettetek egy szendvicset. Majd ha megjön a segély, visszaadom neki. 
   Elsétáltam Anya mellett, aki a folyosó falának dőlve békésen cigarettázott, és felhúztam a cipőmet. Éppen a kabátom ujján húztam át a karom, mikor megszólalt. 
    – Őt elvihetik. De te maradsz. 
A kicsi panaszos nyöszörgése még mindig bejárta a folyosót. 
    – Ez nem kívánságműsor. – Most én eresztettem meg egy rövid, kárörvendő kacajt. 
  – Téged nem foglak hagyni – hajtogatta tovább a magáét, figyelmen kívül hagyva az észérveket. – Te már tizennégy vagy, el tudod látni magad. Kell valaki, aki majd dolgozik. 
  – Téged miért rúgtak ki? Hiszen csak takarítanod kellett – köptem a szavakat gúnyosan. – És már három hónapja tizenöt vagyok. 
   – Nagyon tetszettem a főnöknek – magyarázta fontoskodva, és kezével megint hátradobta ápolatlan haját. – A felesége félt, hogy elcsábítom tőle. Ezért elküldött. 
    – Pénzt loptál tőlük.
    – Nem, nem – rázta a fejét. – Az a cafka rakta a kabátom zsebébe, hogy kirúghasson. 
    – Mázlid van, hogy nem jelentett fel, pedig megérdemelted volna. 
Halkan hümmögött, de nem szólt semmit, hátat fordítva végigsietett a folyosón. Menet közben a falon elnyomta a cigarettát, a csikket a földre dobta. Először azt hittem, az öcsém szobájába tart, végre észhez tér, talán megijedt, hogy elveszik tőle a kisfiát. De nem állt meg az ő ajtajánál, továbbment a saját hálószobájába. Lemondóan sóhajtottam, és folytattam az öltözködést. 
    Zaj szűrődött ki a résnyire nyitva hagyott ajtón át. Mintha üvegek koccantak volna össze. Remegni kezdtek a tagjaim, esetlenül próbáltam levenni magamról a kabátot, de a cipzárt sem tudtam rendesen megfogni, folyton kicsúszott az egyre jobban izzadó ujjaim között. Végül egy mozdulattal letéptem magamról a vékony anyagot, és szaladni kezdtem Anya szobája felé. 
   Hónapok óta nem tettem be abba a helyiségbe a lábam, mióta apa elment, képtelen lettem volna ránézni az itt hagyott tárgyakra. Néha Anya kihozott onnan valamit, ami az övé volt, egy inget, amit gyakran viselt, egy gyűrött újságot, amit aznap reggel olvasott, mikor elhagyott minket. Olyankor mindig marta a torkomat az elfojtott sírás. Egyszer engedtem utat a könnyeknek Anya előtt, mert még nem értettem, hová tűnt apa, de vissza akartam őt kapni. Egész nap sajgott az állam, olyan erővel vágta belém a csontos öklét. Akkor megtanultam, Anya előtt nem szabad sírni. 
   Arra számítottam, hogy azt a szobát is a káosz uralja, nem is tévedtem akkorát. Mikor benéztem az ajtón, először a földön szanaszét heverő ruhakupacokat vettem észre. Aztán a szakadtan lógó függönyöket. Az ágyra néztem, ahol Anya ült: azt a felét, ahol apa szokott aludni, bevetette, tisztán tartotta. Átfutott rajtam a gondolat, hogy talán azóta nem is nyúlt hozzá, mióta apa faképnél hagyta. 
  De aztán megláttam, hogy Anya egy félig teli, átlátszó folyadékkal megtöltött üveget tart a kezében. 
  – Mi a jó isten… – Kezdett felszínre törni a haragom. Kirántottam a kezéből az üveget, és megnéztem a címkéjét. Vodka. 
  – Hogy mered? – pattant fel Anya, megpróbálta visszavenni tőlem az üveget, de eltaszítottam magamtól. Nekiesett az ágy szélének, de nem tudott megtámaszkodni rajta, egy huppanással a földre csúszott. 
    – Nem ihatsz ilyet a gyógyszereidre. – Remegett a hangom, égett a torkom, vörössé vált előttem a szoba képe és Anya ijedt arca. 
     – Nem vettem be! Add vissza! 
Hozzám nyomta törékeny testét, az ujjaimat feszegette le az üvegről. Belevájtam a körmömet a kézfejébe, és ő felsikoltott. 
    – Az anyád vagyok, ne szemtelenkedj! 
    – Nekem nincs anyám! – Ekkor törtek utat maguknak a könnyeim. Hüppögtem, ziháltam, az ajtóhoz hátráltam. Anya szája féloldalas mosolyra húzódott. 
    – Nem hát. Egy bőgőmasina nem lehet az én fiam. 
Felordítottam, és előre lendítettem az öklöm. A mellkasán találtam el Anyát, felnyögött, ahogy benne rekedt a levegő. Hörögni kezdett, elfordult, és a szőnyegre hányt. Hallottam, ahogy a kicsi odakint sikolt. 
Anyát néztem, ahogy kiegyenesedett, bedagadt szemeit felém fordította, elködösült tekintettel kezdett el beszélni, közben egyre közelebb lépett hozzám. 
    – Sosem ártottam neked, eltartottalak, szerettelek… 
Ott állt előttem, krokodilkönnyeket hullajtott, de az én haragom elmosott minden más érzést. Taszítottam egyet rajta, aztán felszisszentem, mert éles fájdalom hasított a kézfejembe. Anya újra nekiesett az ágy szélének, de már nem sírt hangosan. Odakint a kicsi is elhallgatott. Egymással néztünk farkasszemet hosszú ideig, aztán Anya felállt, és elment. Hallottam, ahogy becsapódik a bejárati ajtó: egyedül maradtam. Lenéztem a kézfejemre, és megláttam az ujjaim közé gabalyodott, elszakadt aranyláncot. Beszűrődött a szomszédos vasútállomásról a hangosbemondó zaja: nemsokára érkezik a városon csak keresztülszáguldó pesti gyors. Arra gondoltam, bárcsak felülhetnék rá, és magam mögött hagyhatnám az egész életemet. 
    Kinyitottam a szemem, és megint az állomáson álltam. Még mindig a feljáró irányába fordultam, lassú léptekkel el is indultam felé. Átbújtam a sárga szalag alatt, és felsétáltam egészen a híd közepéig. A korlát felé fordultam, elképzeltem, ahogy Anya ott áll, és megpillantja a távolból érkező gyorsvonatot, ahogy sebesen pöfög az állomás irányába, de nem lassít, nem áll meg. 
    A zsebembe nyúltam, a hosszú láncot húztam elő. Lépteket hallottam a hátam mögül, sietve körbetekertem a korláton az aranyat, és megszorítottam. 
    – Kölyök! Ide nem szabad feljönni! – Karon ragadott egy férfi, a hangjáról felismertem, hogy a jegypénztárban szobrozó ember az. Megint ő jött, hogy helyre tegyen. – Meghalt itt tegnap valaki. 
Az aranyláncot néztem még mindig, ahogy távolodtam tőle. 
    – Nem is tudtam róla.                                                                                                     (2016. január)




Művészet, grafika, építészet – Szarvas Richárd Zoltán

Kikockázva (grafit)
Sokat rajzoltam óvodás koromtól kezdve – csakúgy, mint minden kisgyerek, akit azóta is ismerek. Az általános iskola második felében kezdett körvonalazódni, hogy engem azért mégis jobban érdekel a rajzolás és a pingálás, mint a többieket; ebben talán szerepe volt annak is, hogy egyke vagyok, és így le tudtam kötni az energiáimat anélkül, hogy szükségem lett volna egy "másik félre". 
2004-ben kerültem a Szent István Gimnáziumba, ahol nagyon hasznosak voltak számomra Lakatos Ervin tanár úr művészetelmélettel foglalkozó órái. Kiss István tanár úr szakkörében pedig rajzkészségemet fejlesztettem. Úgy gondolom, hogy így – kötöttségek nélkül, de vigyázó iránymutatás mellett –, jó tanácsok és ötletek közepette tudtam "kirajzolni magamból " aktuális, kamaszkori gondolataimat.


Ebben a néhány évben főként grafittal, időnként pedig pasztellel dolgoztam. Leginkább a tájképek és a portrék foglalkoztattak, s kóstolgattam a fotorealisztikus ábrázolást is. De ennek az időszaknak a végén készítettem néhány "absztrakt szösszenetet" is, ami "csak úgy jött", bár biztosan volt hozzá köze annak, hogy reál-tagozatosként, Szőke Imréné tanárnő óráin sokat - és szívesen - foglalkoztam matematikával is.

"Első szerepem" (grafit)
Kezeslábas (grafit) 

Pécsre, 2009-ben kerültem, s a Műszaki Kar építészmérnöki szakán kezdtem meg felsőfokú tanulmányaimat. Az egyetemen eltöltött néhány évben, a rengeteg teendő miatt, ugyan lecsökkent a "hobbi célú" rajzolásra szánt időm, s így a megvalósult grafikák száma is, de ez az időszak az ábrázoló geometriával való megismerkedés, a kreatív tervezési feladatok, az új környezetben való elhelyezkedés s látóköröm kiszélesítése révén mégis jelentősen formálta a grafikához, művészethez való viszonyomat. Nem rajzoltam – a korábban szokásos módon – , de tulajdonképpen minden percemet a rajzolás töltötte ki, a maradék időben pedig épületeket maketteztem.


Diploma (makett)
Később, az alapképzés befejezése után tervező építészmérnöki mesterszakon folytattam tanulmányaimat, ahol, a korábbi évektől eltérően, már csak nagyon kis részben kellett kézzel rajzolom. 

A számítógépes technika adta ábrázolási módozatok sokszínűségének megismerése újabb lépcsőjét jelentette a fejlődésemnek, de a rengeteg, monitor előtt töltött óra után újra arra vágytam, hogy inkább kézzel rajzolhassak. Elkezdtem tehát kollázsszerűen vegyíteni a digitális és kézi technikákat.
DISTRUST (makett)







Egy objektum építészeti ábrázolására inkább absztrakt grafikai feladatként tekintek, amelyben mérnöki eskümnek, valamint személyes értékrendemnek, meggyőződésemnek megfelelően kiemelten fontos szerepet játszik a szabályoknak való megfelelés, a precizitás és a konzekvencia.






'Kapszula' k 
(vegyes technika) 

Visualization (vegyes technika)   



















Jelenleg a Breuer Marcell Doktori Iskola másodéves építőművész hallgatója vagyok. Hallgatói és részben oktatói tevékenységem, munkám során igyekszem képviselni azon elveket, melyek az elmúlt évek tapasztalatából építettem fel magamban. Természetesen újfent kevés időm jut az "öncélú" rajzolásra; ilyenkor általában grafittal dolgozom, s a témaválasztás vegyes. Legutóbbi munkám tulajdonképpen legelső "önarcképem", amit hirtelen ötlettől vezérelve készítettem. Bízom benne, hogy a következőkben sikerül kevésbé hektikusan szerveznem az időmet, és többet tudok foglalkozni építészeti témájú grafikák és makett-szobrok készítésével, valamint új eszközök megismerésével is.

Jegyzetek
(1) Kalocsai szó és kép : Antológia : 2016 karácsony: 4 / [szerk. Németh Sándor et al.].  - [Sárbogárd]: Bogárd és Vidéke Lapkiadó és Nyomda,  2016. - 261 p.: ill.; 23 cm
(2) Vörös István: Klasszikus és merész lesz az idei „Kalocsai szó és kép”. [online]
http://koronaradio.hu/cikk/klasszikus-es-meresz-lesz-az-idei-kalocsai-szo-es-kep-22189 [2016.12.03.]
(3) A papírfecnis fiók. [online] http://papirfecnis.blogspot.hu/2016/12/az-elso-antologias-megjelenes.html  [2016.12.03.]
(4) Uo.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése