2016. december 11., vasárnap

Irodalmi pályázat a Fogyatékkal Élők Napja alkalmából (1.)




A Kalocsai Nebuló Általános Iskola, Speciális Szakiskola és Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézmény idén negyedik alkalommal írt ki diákoknak irodalmi pályázatot, a Fogyatékkal Élők Napjához csatlakozó programsorozatában. A megmérettetésen gimnáziumunkat elbeszéléseivel négyen képviseleték, s Radványi Ákos: Az igazság c. írásával az elismert, a zsűri által kiemelt pályázatok közé került. Gratulálunk valamennyi istvános szerzőnek! Írásműveikkel mostantól blogunk olvasóink is megismerkedhetnek.


Csupor Zsolt Jánosné, az intézmény vezetője szerint a pályázat célja a "társadalmi érzékenyítés, figyelemfelhívás a fogyatékkal élők helyzetére, egymás kölcsönös elfogadásának segítése". A versenyben, három kategóriában, 5-6., illetve 7-8. osztályosok és középiskolások pályáztak a kalocsai járás területéről versekkel és novellákkal. Iskolánkat Radványi Ákos, Remetei Vanessza, Vörös Lívia (felkészítő tanáruk: Petróczki Mária) és Molnár Tünde Anna (felkészítő tanára: Dr. Deákné Tóth Veronika) képviselte. Hagyomány az eredményhirdetésen az a megtiszteltetés, hogy a díjazott műveket a kalocsai közélet ismert alakjai mutatják be. Ákos művét Fekete Antal, a Bajai SZC Kalocsai Dózsa György Szakgimnáziuma, Szakközépiskolája és Kollégiumának tagintézmény vezetője olvasta fel a közönségnek. 

Iskolai verekedés (illusztráció).
 www.origo.hu
Radványi Ákos: Az igazság

Az öt srác lesütött szemmel bámulta az iroda padlóját.
- Ez volt az utolsó húzásotok, megértettétek? – mondta az igazgató feldúltan. – Most vissza órára. Nyomás!
A fiúk tehetetlen dühöt éreztek magukban. A folyosóra érve Dénes ennek hangot is adott:
- Ezt nem hiszem el, már megint beköpött minket!
- Iskola után elkapjuk és megleckéztetjük. A többiek helyeseltek.
Ők öten voltak az iskola rémei. Folyton gúnyt űztek a tanárokból a legkülönbözőbb formákban. Olykor a tanári széket babrálták meg, elrakták a krétákat, de az is előfordult, hogy dolgozat előtt padokkal és székekkel torlaszolták el az ajtót. Persze mindig más intézte a munka piszkos részét, így a tanárok sosem tudták, kit küldjenek az igazgatóhoz. Osztálytársaik nem mertek rájuk vallani, mert féltek a következményektől. Nem voltak gonoszak ezek a fiúk, de ha valaki valami rosszat tett ellenük, azt mindig viszonozták.
De mégis volt valaki, aki dacolni mert a fiúkkal és kiállt az igazságért: Balázs. Furcsa gyerek volt, aki mindig kilógott a sorból, s ezt nem csak furcsa külsejének köszönhette. Már első látásra is eltért a hétköznapi normáktól: magas, vékony testalkatú, orra szokatlanul eltért ovális arcától és hosszú, sötétbarna hajától. Ruhái kopottak voltak, de mindig peckesen és méltóságteljesen járt bennük. Legfőbb ismertetőjegye az a ceruza volt, mely állandóan készenlétben pihent füle mögött. Ezzel írt mindig abba a titokzatos füzetébe, amit senkinek soha sem mutatott meg.
Betegsége miatt sosem tudott beilleszkedni, az osztályban is mindenki kerülte. Nem látta át a hétköznapi összefüggéseket, a saját álomvilágában élt. Kevés átfedés volt az ő világa és a valóság között, ezért sok nevetséges dolgot csinált. Például néha körbejárt az osztályokban, hogy összeírja a hiányzókat.
Ám a legnagyobb ,,bűne” az volt, hogy mindig csak az igazat mondta. Sohasem hazudott, a szabályokat mindig tiszteletben tartotta. Ha valaki megsértette azokat, azt mindig felelősségre vonta. A tanárok tőle tudták meg, hogy éppen ki rúgta fel az iskolai házirendet. Így vált az idők alatt az öt fiú legnagyobb ellenségévé, akik már sokszor ellátták a baját. Volt, hogy Balázsnak két hétig is otthon kellett maradnia, mert a verekedésben majdnem eltört a keze. De mégsem engedett és továbbra is kiállt az igazságért, még ha ehhez az is kellett, hogy beárulja a társait.
Legutóbb a fiúk valami nagy dolgot eszeltek ki az öreg földrajztanár ellen. Az osztály nehezen viselte el a tanárnőt, aki már annak idején, a bemutatkozásánál is ellenszenvesnek bizonyult.
- Nem azért vagyok itt – szólalt fel akkor szeptemberben –, mert itt akarok lenni, hanem mert ide osztottak be. Országosan elismert geológus vagyok, ezért az óráimon mindenkitől elvárom a maximális fegyelmet és a rendszeres készülést. Remélem, mindenki megüti azt a színvonalat, amelyet elvárok és akkor jól meg fogjuk érteni egymást – mondta ellentmondást nem tűrően.
A fiúk nemrég megtudták, hogy a tanárnő ki nem állhatja az állatokat. Ezért összefogtak és kora reggel becsempésztek hörcsögöt az osztályterem szekrényébe, a térképek mellé. Persze megbeszélték a többiekkel, hogy ,,senki nem tud semmit”, s Balázzsal is megfogadtatták, hogy nem dobja fel őket. Amikor aztán, a furcsa mocorgás hallatára a gyanútlan geológusnő kinyitotta a szekrényt, egy vidám kis hörcsög rohant ki belőle. A tanárnő reakciója minden elképzelésüket felülmúlta: sikítva rohant fel-le az osztályban, míg végül felugrott az asztalra és az óra hátralevő részét ott állva tartotta.
De az akció mégsem volt teljesen sikeres: a tanárnő ismerte Balázs „betegségét”, ezért egyből őt kérdezte, ki tervelte ki az egészet. A fiú a legkisebb lelkifurdalás nélkül mondta ki az öt tettes nevét. Így kerültek tehát mind az öten az igazgatói irodába.
Árulkodása miatt az egész osztály megharagudott Balázsra, amit a tudtára is adtak. A szünetben először Dénes rohant oda hozzá bosszúsan és rárivallt:
- Miért kellett elárulnod? Megígérted, hogy nem szólsz.
- A tanár kérdezett, mi mást mondhattam volna?!
- Talán hogy nem tudod, ki volt!
- De az hazugság!
Dénes közelebb hajolt Balázshoz és fenyegetően emelte rá a kezét.
- Ennek még lesznek következményei – mondta, majd otthagyta.
Szegény fiú pedig nem értette, mit vétett, miért neheztel rá az osztály, hisz ő csak az igazat mondta.
Keddenként Balázsnak tanítás után fejlesztőórára kellett járnia. Mikor véget ért a különórája, fáradtan indult hazafelé. Leballagott a lépcsőn és végighaladt a főfolyosón. Itt elhaladt egy kis „szentély” mellett, ahol az iskola jelentősebb eredményeit őrizték. Az oklevelek és érmek fölött, az üvegszekrény tetején meglátott egy hatalmas aranykupát, ami eddig nem volt ott. Lábujjhegyre állt és óvatosan leemelte a szép serleget, hogy közelebbről is szemügyre vegye. Ahogy kezébe vette, a kupán meglátta a ,,Gepárdok, I. helyezett” feliratot. Ez az iskolai focicsapat neve volt. Hallotta korábban, hogy a fiúk egy országos mérkőzésre készültek, de nem tudta, hogy ilyen szép eredményt értek el. Kicsit irigykedett, mert ő is jelentkezett régen a csapatba, de kinevették és otthagyták. Vissza akarta tenni a kupát a helyére, de ehhez nagyon magasra kellett nyújtózkodnia. Egy pillanatra megszédült, ezért az üvegszekrénynek dőlt, ami a lökés hatására felborult. Apró darabokra tört az egész, jobbra-balra gurultak a kupák és érmek. Néhány szép cserépedény is volt a szekrény tetején, mindegyik ripityára tört. Balázs kétségbeesetten próbálta összeilleszteni a darabokat, mikor meglátta, hogy nincs egyedül: Dénes állt tőle nem messze, kaján vigyorral az arcán.
- Te voltál! – mondta nyugodtan, amitől Balázs csak még jobban megijedt. – Tönkretetted az iskola büszkeségét. Mindenki utálni fog, remélem, ki is csapnak érte a suliból. Holnap az lesz az első, hogy elmondom az igazgatónak. Most végre megérted, hogy néha milyen fájdalmas az igazság!
- Nem teheted! Dénes! Nee!
De a fiú nem hallgatott rá, a kijárat felé indult, majd futni kezdett, s eltűnt a sarkon. A kétségbeesett Balázs így hiába igyekezett, már nem tudta utolérni.
Dénes elégedetten sétált hazafelé, s belül valami gonosz örömet érzett, hogy az ő kezében van Balázs sorsa. Ha tehette volna, már most, azonnal jelentette volna a tanároknak az esetet, de ki akarta élvezni a helyzetet. Hadd érezze csak, milyen az, mikor másoktól függ a sorsa. Mindössze egy pillanatig merült fel benne, hogy a szegény fiú nem direkt okozott felfordulást, s hogy mégsem igazságos az, amire készül. De ezt a gondolatot gyorsan elhessegette, s örülni kezdett, hogy végre megszabadulhat a nagy ellenségétől.
Este futni ment a városba. Amikor hazaért, a kapu előtt egy ismeretlen sötét alakot pillantott meg. Mikor közelebb ért, a fekete kabát és kapucni alatt szőke fürtöket pillantott meg. Majd egy lágy női hang halkan megszólította:
- Te lennél Dénes?
- Igen… - mondta kissé meglepődve. – Ki vagy te?
- Egy osztályba jársz az öcsémmel. Balázs nővére vagyok.
A fiú hátratántorodott.
- Hallottam a délutáni esetről. Elmondta, hogy véletlenül nekidőlt a szekrénynek és…
- Ha azért jöttél, hogy lebeszélj arról, hogy elmondjam az igazat, akkor akár el is mehetsz.
- Tudod, néha vannak fontosabb dolgok is, mint az igazság.
- És ezt az öcséd is tudja? Mert ahányszor beköpött minket…
- Tudja jól, csak még nem látja a jelentőségét. Tudod, hogy ő autista, nehezen tanulja meg, mi az igazán fontos.
- Akkor tanítsátok meg neki! – mondta indulatosan és menni készült.
- Nem várom, hogy megértsd, de kérlek, ezt vedd el – egy kis vastagborítós füzetet nyújtott a fiúnak. – Ez a naplója. Nem tudja, hogy elhoztam, valószínűleg keresni fogja, mert ez az egyik legnagyobb kincse. Ebben vezeti az élete legfontosabb eseményeit. Olvass bele holnapig, hátha úgy jobban megérted a helyzetét.
A fiú gondolkodott egy darabig, hogy elvegye-e, végül kissé bosszúsan kikapta a lány kezéből és becsapta maga mögött a kaput.
Ahogy beért szobájába, ledobta a kis füzetet az asztalra, s nem foglalkozott vele többet. Már épp lefeküdni készült, mikor látta, hogy a napló nyitott állapotban esett az asztalára. Érdekes képeket pillantott meg a nyitott oldalakon. A füzet első lapján ez állt: Társaim. S a cím alatt egy-egy lapon le volt rajzolva mindegyik osztálytársa. Mindegyik rajz mellett állt egy rövid leírás, hogy mi a véleménye Balázsnak az adott személyről. Megkereste a saját nevét is. A kis szőke hajú emberrajz mellett a következő leírás állt:
A barátaiért mindig kiáll, megbízható ember. Sokszor követ el kihágásokat a tanárok ellen. Igazságos, de sokszor füllent. Ilyenkor mindig visszaterelem a helyes útra és elmondom az igazat. Nem szeretném, hogy rossz ember váljon belőle.
Meglepve állt a szoba közepén, a füzettel a kezében. Most értette meg először, hogy Balázs miért nem engedi, hogy füllentsen. Nem szeretném, hogy rossz ember váljon belőle – visszhangzottak fejében Balázs szavai.
Bűntudatosan feküdt le az ágyba, s egész éjszaka nyugtalanul aludt. Reggel morcosan ébredt, s dühös pillantást vetett a naplóra. Láthatóan zavarta, hogy emiatt nem tudott aludni éjjel.
- Most már csak azért is elmondom, és így soha egy barátod se lesz! – gondolta magában.
Iskolába menet megnyugodott, elszámolt lelkiismeretével. Végül is kirúgni nem  fogják érte… de a diákok nagy része meg fogja vetni egy életre.
A folyosókon és termekben nagy volt a felfordulás. Mindenki a darabokra tört kis szentélyről suttogott. Dénesnek kedve lett volna rögtön elmondani, hogy ki tette, de jobban szerette volna az egész osztály előtt, mikor mindenki hallja.
Termükbe érve meglátta az első padban Balázst. Idegesen meredt előre, kezeivel egy ceruzát babrált. Dénes nem akarta elszalasztani az alkalmat, hogy fokozza osztálytársa idegességét.
- Félsz?
Nem kapott választ, sőt a feszült fiú rá se nézett. Ekkor eszébe jutottak a tegnap esti képek, a napló, Balázs szemléletmódja, s kicsit megsajnálta az egyre vörösödő fiút. De ezeket a gondolatait gyorsan elhessegette, s hozzáfűzte:
- Most végre megkapod, amit megérdemelsz.
Becsöngettek. Pár percen belül megérkezett az irodalomtanáruk is, aki azonban nem egyedül jött: mögötte az igazgató jött láthatóan idegesen. Nagy csend támadt az osztályban. Dénes hátulról Balázst figyelte, de szegény moccanni sem mert. Végül néhány perces csend után az igazgató szólalt meg tekintélyt parancsoló hangján.
- Biztosan hallottátok, hogy valaki tegnap délután eltörte az iskolai díjakat őrző üvegszekrényt és sok dísztárgy megsérült. Nem tudom, hogy direkt csinálták-e vagy csak gondatlanságból, de az biztos, hogy lesznek következményei. Van köztetek valaki, aki látta a tettest?
Néma csend. Balázs mereven nézett előre. Dénes jelentkezni akart, de nem mozdult egyetlen végtagja sem.
- Persze a segítséget díjazni fogjuk. Szóval senki?
Egy pisszenés se hallatszott. Ekkor az igazgató váratlanul irányt váltott.
- Balázs, nem tegnap délután volt fejlesztőórád?
- De igen – hallatszott a bizonytalan válasz.
- Láttad, ki tette?
Balázs már éppen válaszra nyitotta száját, mikor valaki felállt a hátsó sorban és megszólalt:
- Én tudom ki volt – mondta Dénes kissé bizonytalanul. Balázs megrezzent, válla fölött hátranézett a fiúra. Szeme karikás volt, tekintete megtört.
- Gyerünk már! Hiszen csak az igazat mondom, nincs bűntudatom. De akkor miért nem tudom kimondani? Talán mégsem mindig az igazság a legfontosabb? – tűnődött magában Dénes. – Mindegy, ha már elkezdtem, nem tehetek mást.
Lesütött szemmel állt padja mögött, majd magabiztosan az igazgatóra nézett.
- Én voltam – mondta higgadtan. Maga sem értette, miért tesz ekkora szívességet az egyik legnagyobb ellenségének, de érezte, hogy helyesen cselekedett.
- Szinte biztos voltam benne. A múltkor megmondtam, hogy ez az utolsó esélyed, de most ezt is eljátszottad. Szünetben gyere az irodámba. Addig élvezd ki az utolsó órádat ebben az iskolában.
Balázs értetlenül bámulta a füllentő fiút. Össze volt zavarodva, nem értette, miért nem az igazat mondta el arról, amit tett. Fel akart kiáltani, szólni az igazgatónak, hogy ez hazugság, de egy szó sem jött a nyelvére.
Dénes maga is meglepődött könnyelmű kijelentésén, de nem bánta meg.  Ő ilyen szempontból mindig Balázs ellentéte volt: társait olykor fontosabbnak tartotta, mint az igazságot. Még akkor is, ha a társa egy autista fiú.
Az osztály ebből persze semmit se látott. Ők csak azt érezték, hogy hiányozni fog a mindig eleven Dénes. Egyesek megrökönyödve hallgatták végig a vallomását, sokan azt hitték, hogy elment az esze, amiért beismerte bűntettét. Az igazságot csak ők ketten ismerték, de ez már soha nem látott napvilágot.
Dénes nosztalgikusan nézett körbe az osztályon, társain, a régi falakon és katedrán, majd kibámult az ablakon, s a távolba révedt. Sok szép emléke fűződött ehhez a teremhez és ezekhez az emberekhez. Egyedül ők fognak hiányozni neki.
Kicsöngettek. A tanárnő, mielőtt kiment volna a teremből, vetett még egy utolsó részvétteljes pillantást a fiúra.
Szünetben Balázs jött oda hozzá.
- Miért nem az igazat mondtad? Ez így nem helyes.
- Jobban éreznéd most magad, ha azt mondtam volna?
- Nem – válaszolta bizonytalanul.
- Remélem, most már érted, mit jelent a bajtársiasság.
Indulni készült, de még egy pillanatra visszafordult.
- Még valami… Ez szerintem a tiéd – s átnyújtotta Balázsnak a kis naplóját.
- Köszönöm, de már nincs rá szükségem. Mától új naplót kezdek.
Barátai megölelték, bíztatták, hogy együtt lebeszélik az igazgatót a szándékáról, de ő ellenkezett.
- Jobb lesz ez így. A jegyeim sem túl jók, egy ideje már a szüleim is fontolják, hogy átírassanak egy másik suliba. Nem sok minden fog hiányozni innen, egyedül ti, srácok.
Soha nem vonult még olyan felszabadultan az igazgatói iroda felé, mint akkor. Kezében tartotta iskolai jelvényét, melyet le kellett adnia. Barátai végigkísérték a folyosón. Még azok is elkísérték, akik kevésbé szerették, sőt még Balázs is velük tartott.


 Vincent Van Gogh: Parasztcipők, 
1886 (illusztráció)

Remetei Vanessza: Semmi sem természetes


Barnabás vagyok. 13 éves. Szentendre külső kerületében élek szüleimmel és húgaimmal, Bettivel és Laurával. Nemrég költöztünk ide egy panellakás 3. emeletéről. Tetszik ez a környék, nyugodt és csendes. Az előző zajos volt és néha áthallatszott a szomszédok kiabálása, ahogy a számlákról vitáztak, olykor pedig éjszaka riadtam fel a csontig hatoló, mély és erőteljes zenétől. Nem volt nekem való az a lakás, sem a környék,őszintén örülök, hogy nekem nem ott kell felnőnöm. 
Nem tudok sokat mondani arról, hogyan kényszerültem gurulva járni a világot. Amióta az eszemet tudom, gyakorlom a közlekedést. Betti, aki csupán 3 éves és Laura, aki 5, nem sokat ért abból, miért nem használom a két lábam ahhoz, hogy elmenjek bárhová. Nagyobbik húgom olykor járást imitálva mutatja meg nekem, hogyan lépkedjek a talajon vagy fussak. Betti pedig folyton kihív a kertbe játszani, de sokszor vissza kell utasítanom. Később biztosan megérti miért teszem. 
A minap nem mentem iskolába, hanem édesanyámmal kötelező vizsgálatra tartottunk, a kórházba, amire évente általában kétszer kerül sor, így nem okoz nagy gondot együttműködni a doktor bácsikkal, akik a végén még matricát is szoktak adni, amiért jól viselkedtem. Direkt az ilyen alkalmakra kaptam nagymamámtól a 7. születésnapomra egy matricaalbumot, aminek fedlapján Van Gogh egyik festménye van. Én jobban örültem volna egy Batman-esnek, de mamám azt mondta, ő egy híres művész, akinek csodaszép művei rengeteg embert ejtettek ámulatba. Nekem pedig tetszett a sok ecsetvonásból álló kép.
Tudtam, ezen a délutánon is kapok egy matricát, amit az albumomba ragaszthatok a többi közé. Van már pókemberes, virágos és elefántos is, de a kedvencem egy szibériai husky kutyust ábrázoló, aki kis sárga tányérja mellett ülve várja a finom falatokat. Arról fantáziáltam most milyet fogok kapni, miközben lehajtottunk a kocsifeljárón és megindultunk a nagyváros felé. 
Hideg, októberi idő volt. A kocsiban nem indult még meg a fűtés, így szorosan magamra húztam a kabátom és néztem az ablaktörlő monoton mozdulatait, amint letöröl néhány esőcseppet a szélvédőről. Az út nem volt hosszú, viszont annál döcögősebb. Kényelmetlenül éreztem magam, amiért minden úthibába hajtáskor megugrottam a helyemről, majd kicsivel később visszahuppantam az ülésbe.   Talán 10 percbe sem telt, mire odaértünk. Édesanyám már rutinból vette a kanyarokat a kórház felé. Péter bácsi, a háziorvosom mindig az ajtóban szokott rám várni, és ez ma sem volt másként. Lassan leparkoltunk a kórház elé, az ablakra tapadva kukucskáltam ki a párás üvegen. A következő pillanatban édesanyám kinyitotta a jármű ajtaját és kiemelt rajta, gurulószékembe emelt. 
- Szervusz, Barnabás – köszöntött az orvos. – Hogy vagy?
- Jól, köszönöm, Péter bácsi! – mondtam, talán a szokásosnál is vidámabban. Látva orvosom fáradt arcát, fel akartam vidítani. 
Mosolyra húzta száját.
- Ennek nagyon örülök. Ugye elhoztad a matricaalbumodat? – kérdezte.
- Hát persze! – csillant fel a szemem, s előhúztam a kis füzetkét, amit a kabátomba rejtettem az eső elől. 
Édesanyám bezárta a kocsit és mindannyian elindultunk a bejárat felé. 
A főterem hatalmas volt, az őszi hangulat csak úgy áradt az egész helyiségből. Mindenhol falevelek és tökök díszelegtek. Egy percre meg is álltam, s mindent gondosan megnéztem, annyira tetszett a porta hangulata. Édesanyám és Péter bácsi pedig nem bánta, ők egymással beszélgettek, amíg én körbegurultam a helyiségben, majd visszaérve hozzájuk a lift felé vettük az irányt. Én mentem be elsőként és irigylésre méltó fordulatot hajtottam végre a lift belsejében, a többiek pedig két oldalamra álltak. Megengedték, hogy megnyomhassam a kettes számmal jelzett gombot, majd az ajtó lassan összehúzódott. Mindenki úgy mesélte eddig a liftezést, ahogy én még sosem tapasztaltam.
- Olyan, mintha egy kis időre lebegne az ember. Csak pár centivel emelkedik a talaj fölé, mégis olyan, mintha nem érvényesülne a gravitáció, csupán a megérkezéskor – mondta Péter bácsi.
Anya bólogatva jelezte, hogy vele is ez történik, amikor elindulunk. Bár én nem éreztem ezt, el tudtam képzelni milyen lehet. 
Az ajtó kinyílt, mi pedig megindultunk, egyenesen a röntgenszoba felé. A folyosó keskeny volt és korántsem olyan díszes. Odagurultam a székekhez, hogy kivárjam a soromat.
Nem voltak sokan előttem. Mindenki magába fordulva gondolkozott.
Anyukám elment az orvossal beszélgetni, így magamra maradtam. Egy darabig nyugodtam ültem, majd előregurultam a szemben lévő ablakhoz. Előredőltem és a párkányra könyökölve néztem ki az ablakon. Az eső elállt, viszont a szél feltámadt. Nem volt süvítő erejű, csupán annyira volt ereje, hogy az aszfaltra hullott színes faleveleket megtáncoltassa és az arra járó járókelők bokáját súrolja azokkal. A járda mellett végig nagy gesztenyefák sorakoztak. Alig lehetett az eget látni hatalmas lombkoronájuktól. A nap valahol velem szemben helyezkedhetett el. A felhők egészen takarták, csupán a sugarai villantak ki a fehér és koszos színű vattapamacsok rései között, amik pár panellakás ablakát világították meg. Többek között a kórházét is, amelynek üvegén a még fel nem száradt esőcseppek csillogtak. A kint botorkáló járókelők úgy tűnt, ügyet sem vetettek rá. Egyik sem nézett fel, vagy akár előre. Mindenki lefelé nézett. Valaki a cipő orrát kémlelve ment, de volt, aki a telefonját bújta, s úgy ment toronyiránt. Egy kedves osztálytársamat pillantottam meg a tömegben. Vidámság ült ki az arcomra, s könyökömre támaszkodtam, hogy jobban lássam.
Ő maga kedves lány volt. Hosszú szőke haja kissé kócosan terült el vállán. Merengve sétált egy ideig, de gyorsabb léptekbe kezdett, majd hirtelen futásnak eredt. Követtem tekintetemmel. A buszmegálló felé sietett, hogy elérje az éppen akkor induló buszt. Jobb kezével megragadta válltáskáját, közben hevesen integetett, remélve, hogy megvárja a busz. Nem így lett, hiszen mit sem törődve vele kihajtott a megállóból. Lilla lassan megállt és kissé zihálva dobbantott a lábával, aminek következtében a nadrágszára és a cipője vizes lett. Páran odafordultak, de látva a lány mozdulatlanságát továbbmentek. Lenézett új cipőjére és elszomorodott, amiért sáros lett. Ezért aztán bosszúsan indult meg abba az irányba, amerre a busz elhajtott. Értetlenül néztem utána. Nem nagy utat kellett megtennie.
Én is szerettem volna futni a busz után, vagy legalább új cipőt kapni. Emlékszem, tegnap mennyire lelkesen számolt be az iskolában, hogy délután vásárolni mennek nagymamájával. Azt mondta, órákat töltöttek el a cipőboltban, mire kiválasztotta a neki legmegfelelőbbet. Nem tudtam, milyen érzés lehet boldogan forgolódni a tükör előtt, hogy minél jobban szemügyre vegye a darabot, amit aztán feltehetőleg addig hord, amíg ki nem növi, vagy tönkre nem megy. 
Éreztem, ahogy a kedvem egyre inkább lelankad, és már nem hozott lázba az új matrica tudata sem, amit a már meglévők közé ragaszthatok.
Lépteket hallottam mögülem. Édesanyám érkezett meg. A kórterem már kiürült, s csak ketten voltunk ott.
- Gyere Barni, mi következünk – szólt mosolyogva, majd kissé eltolva az ablaktól oldalra fordított és megindultunk a röntgenterem felé.
Lehajtott fejjel nézegettem két lábamat és a két éve kapott barna, Martens bakancsomat. Már én sem nézelődtem körbe, csupán egy irányba.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése