2016. november 25., péntek

"Kalocsán ízleltem meg a tanárság minden titkát és szépségét". Dr. Lisztóczky László, a Magyartanár

Fotó: Eger Városi Televízió
Dr. Lisztóczky László irodalomtörténész, magyar–történelem szakos gimnáziumi, majd főiskolai tanár. Negyven éven át tartó pedagógusi pályája során Kalocsán és Egerben – először a Dobó István Gimnáziumban, majd huszonhét éven át az Eszterházy Károly Főiskolán – tanított. Tanári tevékenysége mellett irodalomtudósként elsősorban a két világháború közötti korszakot, a határon túli magyar irodalmakat, valamint szűkebb pátriája, Eger és Gyöngyös irodalmi hagyományait kutatta.
A Tanár úr szívének különösen kedves Kalocsa, itt ismerte meg a feleségét, és 1965 és 1969 között gimnáziumunkban kezdte oktatói­ –nevelői életútját. Büszkén idézzük vallomását az Istvánról: "Kezdő tanárságom évei meghatározták a pályafutásomat". Kalocsai éveiről, magyartanításáról Guzsván Dorina beszélgetett volt kollégánkkal.

Gulyás Béla, a Hunyadi Kollégium igazgatója meghívására, a Tanár úr évről évre visszatér városunkba, hogy kedves költőiről szóljon, a vers szeretetét hirdesse. Legutóbb, 2016. október 18-án azonban nem irodalmunk valamely klasszikusát, hanem saját verseskötetét, A mindenség illatát mutatta be. A "rendhagyó irodalomórák" törzsközönségében most is nagy örömmel láttuk, hogy ott vannak egykori osztályának lelkes diákjai is. Költeményei bemutatását is két egykori magyartanárára büszke tanítvány, Dargay Lajosné és Lehoczky Imre vállalta. (Magát a kötetet és Lisztóczky Lászlót mint irodalomkutatót a következőkben mutatjuk majd be.)


- Tanári pályáját az István Gimnáziumban kezdte. Hogyan került Kalocsára?
- Szerencsésnek érzem magam, hogy itt kezdhettem a pályafutásom, ami félig-meddig tudatos választás volt. 1965-ben szereztem meg a tanári diplomát a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen. Akkoriban az állások elosztása úgy történt, hogy a megyék képviselői eljöttek az egyetemre, és minden végzőssel külön-külön elbeszélgettek, megpróbálták odacsalogatni a jelölteket, ahol tanárhiány mutatkozott. Én szülőföldemen, Heves megyében szerettem volna tanítani, de kiderült, hogy ott nincs hely. Erre a szélrózsa minden irányából egybegyűlt küldöttek szinte kórusban ajánlottak föl állásokat. Megütötte a fülem a Bács-Kiskun megyei küldött invitálása: „Jöjjön Kalocsára!” Átvillant az agyamon Asztrik érsek neve, aki a római pápától hozott koronát Szent Istvánnak, a vidék csodálatos népművészete, és eszembe jutott Ady Endrének egy verssora is: "Pap akartam lenni Kalocsán". Késedelem nélkül meg is szólaltam: "Jó, legyen Kalocsa!"


– Abban az időben milyen volt a gimnázium tanári kara?
– Túl a pályakezdés „mámorán”, számomra akkor az volt a legizgalmasabb az Istvánban, hogy egyszerre találkozhattam „a hajdani öregekkel” és a pályakezdő fiatalokkal a tantestületben. A volt jezsuita gimnáziumot a fordulat éve után szétverték, tanárai közül az én odakerülésemkor már csak ketten tanítottak, mellettük több velük egykorú vagy tőlük alig fiatalabb kolléga töltötte ki a szerzetes tanárok elbocsátása révén keletkezett űrt. Tanulhattam tehát az előző nemzedéktől, mely a háború előtti korszak tanítási elveit, szokásait közvetítette. Elsősorban Takács Józsefhez – „Taxi bácsi”-hoz –, a jezsuita gimnázium egykori tudós tanárához fűzött szoros kapcsolat, aki gondoskodó, segítőkész szeretettel viszonyult hozzám, elhalmozott a kezdő tanár számára oly fontos nevelési és módszertani tanácsokkal. Nagyon szerettem Cziráky Imrét, a jeles délvidéki írót; magával ragadott színes egyénisége, korát meghazudtoló lelkesedése. A második világháború után a körülményei miatt sem tudta már vállalni a kisebbségi sorsot. Őt a délvidéki magyar irodalommal kapcsolatos személyes emlékeiről faggattam sokszor. Ugyanakkor az új korosztály, az ifjabb nemzedék, egészen más történelmi háttérrel a pályakezdés lendületét, a jelen gondjait és tapasztalatait tudta megosztani velem. Nagyon szerettem fiatal kollégáimat is, különösen közel állt hozzám a Kovács-házaspár. A tantestületben egymás iránt megnyilatkozó szolidaritás oldotta azt a feszültséget és félelmet is, amely gyötörte, nyomasztotta az egész társadalmat, behatolt a diktatúra intézményrendszerébe és a magánélet szféráiba is.


– Visszagondolva magyartanítására, az osztályaira, mire emlékezik szívesen? 
– Kalocsán ízleltem meg a tanárság minden titkát és szépségét! Az akkori gimnázium tudatosította bennem a tehetséggondozás fontosságát. Megtanított arra, hogy a diákság körében a tehetségeket fel kell fedezni, és kibontakoztatásukhoz tevékenységi lehetőségeket kell biztosítani. Abban az időben az osztályok érdeklődési körök szerint szerveződtek. Az én osztályom, az "A" osztály a humán szellemi műveltség, a kalocsai néphagyomány tárgyköréből merített ihletet, volt néptánccsoportunk, irodalmi színpadunk. Többek között az akkor még tabunak számító Dsida Jenő és a Kalocsán élő Raffai Sarolta verseiből állítottunk össze műsort, s bemutattuk a helyi Nagy Lajos Könyvtárban, de eljutottunk a környék falvaiba is. Az iskola – s benne az én osztályom – a gyulai Erkel Diákünnepekről mindig sok díjat hozott el! (Az EDÜ rangos ifjúsági kulturális fesztivál, melyenneves szakmai zsűri előtt tucatnyi kategóriában mérhették össze tudásukat a középiskolások – a szerk.)



– A Szervátiusz-díj odaítélésekor volt egri tanítványa, Bozók Ferenc piarista szerzetes, költő és esszéista méltatta érdemeit, arra is kitérve, hogy Ön támogatta, segítette költői indulását. Milyen eszközökkel tette ezt?

– Akkor figyeltem föl rá, amikor először jelentek meg versei az egri tanárképző főiskola újságjában, az Ifjú nevelőben. Utána találkoztam vele a folyosón, és megdicsértem. Ezt követően rendszeres kapcsolat alakult ki közöttünk, figyelemmel kísértem szárnypróbálgatásait, és ma már a legkedvesebb barátaim közé sorolhatom.
Hittem és hiszem, hogy aki szereti a tantárgyát és szereti a tanítványait, annak eleve nyert ügye van a tanári pályán. Hamar rádöbbentem, hogy sok diák és felnőtt szenved önbizalomhiányban. Pályám kezdetén az volt egyik legfőbb elhatározásom, hogy az önbizalomhiányban szenvedőknek megpróbálok önbizalmat adni, biztatom, segítem őket, hogy higgyenek magukban, higgyenek a tehetségükben, és higgyenek a szeretet mindenható erejében. Megpróbáltam nem tekintélyelvű, hanem partneri viszonyt kialakítani tanítványaimmal. Megfogadtam, hogy emberi méltóságában soha senkit meg nem sértek, ha tévedek vagy elragad az indulat, elnézést kérek. Három mondatot ismételtem és variáltam a legtöbbször: „többre vagy képes!”, „tehetséges vagy!”, „Te jó vagy!” Meg akartam tanítani diákjaimat örömben és szeretetben élni, kinyitni a szemüket az élet egyszeri, megismételhetetlen misztériumára, arra, hogy tudjanak örülni – Kosztolányit idézve – a semminek, a puszta létezésnek, tudjanak elmerülni a hétköznapok apró, titokzatos szépségeiben, „csendes csodáiban” is. Szerettem őket, szerettem a hivatásomat, szerettem Kalocsát. Más titkom nincs!

- Ezt a szeretetet, úgy tűnik, egykori tanítványai viszonozzák, hisz nagy létszámban jelentek meg az előadásán. Hogyan érinti Önt az érdeklődésük?
- Nagyon jól esik - ezért élek még! Elég idős kort megérve, ez tartja bennem a lelket. Mindannak ellenére, amit a sorsom rám mért és el kellett szenvednem - az a szeretet, amit kapok tőlük, még kárpótolni tud!

"A költészet a világ feletti hatalom eszköze!"






Végezetül A Tanár úr jelen lévő egykori diákjaitól azt kérdeztem, milyen élmények , emlékek kötik őket hozzá.

Dargayné, Panyik Márta: - 1972-ben, ötödéves magyar - angol szakos egyetemistaként az egri Dobó István Gimnáziumban végeztem az egy hónapos tanítási gyakorlatomat. Egy fiatal, sápadt, törékeny, mindig öltönyös és nyakkendős fiatal tanár vállalta el a szakmai vezetésemet : LISZTÓCZKY LÁSZLÓ. Amikor először beléptem az órájára, a diákok a jelentés után állva maradtak, az egyik fiú elmondott egy verset, amit ő maga választott kedve szerint. Minden órája így kezdődött, névsorban haladtak, mindenkire többször sor került egy évben. Az élmény máig kísért; a fantasztikusan inspiráló órakezdést én is bevezettem, amikor irodalomfaktot tanítottam. A Tanár úr egész életében ’szelíden tessékelte tanítványait a Szépség labirintusába.’

Kovács Lívia: - A Tanár úr első osztályába jártam. Sok szép élmény kötődik hozzá. A legnagyobb élményt a magyarórái nyújtották, melyeken "együtt sírtunk és együtt nevettünk!" Azután egy ideig, családi okok miatt, nem tudott jönni tanítani, de mi összeültünk és levelet írtunk neki, hogy nélküle "elveszett bárányok vagyunk", mire ő válaszolt, és miattunk visszatért tanítani...

Lehoczky Imre: - A vers szeretetét tőle tanultam. Sokszor vitt versenyre és szerepeltetett műsorokban. Úgy tanította be a műveket, hogy nemcsak az elemzéssel - értelmezéssel voltunk tisztában, hanem az érzelmeket is átélhettük.

Kurucz Zsuzsa: - Osztatlan iskolából kerültem az Istvánba, félénk voltam. Tanár úr volt az, aki felfedezte bennem "a rejtett kincset", és hitt bennem. Nagyon szerettem, hogy Ő valakinek tartott engem - egész életemben ebből az élményből éltem .

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése