2016. október 16., vasárnap

Radványi Ákos: Talán legközelebb

Beköszöntött az ősz, s ezzel a gyerekek életében is kezdetét vette a legnagyobb kihívás: az iskola. A Nap már lemenő félben volt, mikor Áron kedvetlenül hazafelé ballagott. Csak nemrég lett 8. osztályos, de máris rengeteg feladattal halmozták el őket tanáraik.
Félix már feszülten várta, hogy Áron hazaérjen. Egész nap erre a pillanatra várt, most izgatottan járt-kelt. Áron gondolataiba merülve lépett be a kapun, Félix azon nyomban odarohant hozzá és üdvözölte. A fiú ekkor lehajolt hozzá és megsimogatta selymes bundáját, melyre heves farkcsóválás volt a válasz.
- Egész nap rád vártam, ugye játszunk valamit? – üzente tekintetével a nagytestű labrador.
Áron is nagyon örült, hogy láthatja cimboráját. Azon gondolkozott, hogy elviszi sétálni kutyáját, ám ekkor eszébe jutott az a temérdek házi feladat, amit másnapra el kellett készítenie.
- Sajnálom Félix, talán legközelebb – mondta kutyájának s kissé elmosolyodva még egyszer megsimította fejét, majd belépett otthonukba. A jámbor jószág, mintha csak megértette volna a szavakat, türelmesen várt.
Csak nyár elején került a családhoz, mivel az előző otthonában nem látták szívesen. Mikor új gazdáihoz került, visszahúzódó és gyámoltalan volt, de Áron minden nap játszott vele, beszélt hozzá és tanítgatta: több órát töltöttek önfeledten együtt. Később pórázon sétáltatta is, s esténként, mikor a nagy nyári hőség alábbhagyott, hosszú sétákat tettek a faluban. Nyár végére már akkora volt a bizalom közöttük, hogy
Félix mindig tudta, mit szabad és mit nem, csak éppen nem érdekelte. Nagyon eleven állat volt, bár Áronra mindig hallgatott.
Egy ideje az ajtó előtt ülve várta gazdáját, de ő legközelebb csak este jött ki. Arca elgyötört és fáradt volt.
- Mi a helyzet, öreg harcos? – megsimogatta és a kutyaház felé indult, hogy vacsorát adjon kedvencének.
- Vagyis már nem marad kint sokáig – gondolta szomorúan Félix. Egy ideje már megtanulta, hogy vacsorát mindig akkor kap, ha aznap már nem látja többet a fiút. Ettől kicsit elszomorodott, de egyben már várta a következő napot, hogy újra láthassa Áront. Azért a bejáratig elkísérte gazdáját, hátha az meggondolja magát útközben.
- Jó éjt, pajti! – köszönt el gazdája, majd becsukódott mögötte a nagy barna ajtó, melyet ő sosem léphetett át. Kissé csalódottan ballagott vissza tányérjához, egyedül az ízletes, húsos csontok vigasztalták. Tett még egy ellenőrző körutat a ház körül ismeretlen szagok után nyomozva, de semmi veszélyeset nem talált, így aztán ő is nyugovóra tért.
Másnap reggel ajtócsapódásra ébredt. Álmosan rohant az udvar túlsó végéből Áron felé, de már csak annyit látott, hogy a fiú nagy táskájával kilép a kapun. Olyan tehetetlennek érezte magát, hogy a nagy kerítés elválasztotta őt gazdájától. Bár nem volt megkötve, mégis bezártnak érezte magát. Nem tehetett semmit, még a hangos csaholására se figyelt fel senki, s Áron egyre csak távolodott. Ezután a bejárati ajtóhoz ment és fülelt, de nem hallott semmilyen neszt bentről, valószínűleg már mindenki útjára indult. Beletörődve a magányba visszament hát tágas kutyaházába és szomorúan heveredett le benne.  Napközben azon gondolkodott, hogy vajon Áron miért hagyja egyedül minden nap olyan hosszú időre. Úgy érezte, hogy már nem olyan fontos a fiúnak. Régen mindig rengeteg időt töltöttek el együtt és olyan boldogok voltak. Szavak nélkül is értették egymást, s olyan lelkesek voltak…
- Erről van szó! – gondolta magában. – Biztos azért nem törődik velem annyit, mert nem vagyok elég odaadó!
Ez a felismerés lelket öntött belé. Délután, mikor Áron a megszokott időpontban hazaért, Félix nagy örömmel fogadta: csóválva a farkát össze-vissza futkosott, remélve, hogy gazdája követi. De csak ennyit hallott a bejárat felől:
- Sajnálom Félix, talán legközelebb! – s becsapódott mögötte az ajtó. Szegény kutya nem tudta mire vélni a dolgot, leült a bejárat elé és Áront várta. De aznap már csak este látta, amíg a forró maradékot a táljába öntötte. Vissza akarta kísérni a fiút az ajtóig, de hirtelen fájdalom nyilallt a gyomrába. Ezen meglepődött, hiszen eddig sosem történt vele hasonló. Elfogyasztotta vacsoráját, s fájdalmai miatt a szokásos esti őrjáratát is rövidebbre fogta.
Másnap reggel későn ébredt, amikor már nem volt otthon senki. Az előző esti rosszullétről teljesen elfeledkezett. Körülszimatolta az udvart, a cseresznyefákat és az udvar közepén álló hatalmas fűzfát is. Az udvar sarkában az egyik cseresznyefa árnyékában sokáig elidőzött, ugyanis ide ásta el legnagyobb kincseit. Gazdái csak ritkán jártak a tágas udvar ezen szegletébe, ezért ők nem is ismerték ezt a rejtekhelyet. Mióta itt lakott, sok ajándékot kapott Árontól: egy gumicsontot ,,Félix” felirattal, egy sípoló labdát és egy vastag kötelet. Ezeket elrakta magának és nagy becsben őrizte őket. A család ezt máshogy ítélte meg, szerintük felesleges bármit is venni az állatnak, mert bármit kap, az pár napon belül úgy is eltűnik, ezért egy ideje már nem kapott új játékokat.
Délután feltámadt a szél, az idő borongóssá vált s a léghullámok a magasba repítették a színes faleveleket. Áron teljesen kedvtelenül, lelombozva lépett be a kapun, Félix ugyanakkor még a tegnapinál is lelkesebben fogadta: körbeugrálta, megnyalta gazdája kezét, két lábra ugrott, csaholt, futkosott. A fiú annyira gondolataiba merült, hogy szinte észre se vette a vidám labradort. Mikor épp a kilincs után nyúlt, Félix nagyot vakkantott. Áron félszemmel odasandított, s leverten szólt hozzá:
- Sajnálom haver, talán majd legközelebb – és csattant mögötte az ajtó.
Félix kétségbeesett, nyöszörögve ült le a bejárat elé. Pedig ma igazán mindent megtett, hogy felhívja magára a figyelmet. Mégis látta gazdáján, hogy egyre letörtebb és mogorvább. Attól félt, hogy már nem szereti őt annyira, mint korábban.
Hogy többet megtudjon a fiú állapotáról, estefelé letelepedett szobájának ablaka alá. Bentről furcsa beszélgetést hallott, melyből ő csak egy kicsendülő „Félix” szót értett.
- Fiam, most minden tőled telhetőt meg kell tenned, hogy felvegyenek abba a gimnáziumba! Te is tudod, hogy az egy elit hely, és ha nem szerzel ösztöndíjat, édesanyád és én nem fogunk tudni…
- Tudom apa, én mindent megteszek, de így is egészen 10 óráig tanulok minden nap. Semmi másra nincs időm, és már szegény Félixszel is nagyon rég foglalkoztam.
- A kutya még várhat, most vannak nála sokkal fontosabb dolgok is!
- Tényleg, lassan meg kell őt etetnem.
- Majd megetetem én, te csak folytasd a tanulást.
Félix nem értette, miről beszélnek gazdái, csak Áron hangjának szomorúságát érezte meg. Pár perccel később ajtócsapódást hallott, ezért izgatottan szaladt a bejárat felé. Meglepetésére most nem gazdája, hanem a családfő hozta vacsoráját. Ez kissé mérsékelte lelkesedését.
Vacsora után valami érdekeset tapasztalt: a tegnap esti gyomorgörcse, amiről már szinte teljesen elfeledkezett, visszatért. A fájdalom csak erősödött, mikor mozgott, ezért inkább elterült házában és elaludt.
A továbbiakban is így teltek a család hétköznapjai, s a bús labrador egyre magányosabbá vált. De ezek ellenére is szerette a gazdáját és hitt abban, hogy ha elég lelkesen és odaadóan viselkedik, akkor ez a szeretet ismét kölcsönössé válik.
Pedig Áron is szerette őt, csak egyszerűen annyira el volt foglalva a tanulással, hogy semmi másra nem maradt ideje. Ösztöndíjat akart szerezni a továbbtanuláshoz, mert szülei nem tudták volna a tandíjat fizetni. Sajnos Félixnek ezt nem magyarázták el, ő csak annyit látott, hogy már nem fontos a fiúnak és hogy nem törődnek vele. Már a vacsoráját is Áron édesapja hozta neki egy ideje, s Áron, ha el is haladt házi kedvence mellett, mindig csak ennyit mondott: sajnálom Félix, talán majd legközelebb.
A hetek múlásával az időjárás is egyre hidegebbre és zordabbra fordult. A fák lehullatták utolsó leveleiket is, a nappalok egyre rövidebbek lettek: közeledett a tél. Áron is egyre elgyötörtebbé és fáradtabbá vált, s már szinte teljesen megfeledkezett egykori kedvencéről. Félix ezt nem viselte jól. Belül hatalmas űr keletkezett benne. Bár mindene megvolt, kapott elég ételt, vizet és nagy mozgásteret, de a legfontosabbat nem kapta meg: a törődést. Tünetei erőteljesebbé váltak, már nem múltak el reggelre. A fájdalomtól néha már mozogni is alig bírt, csak kisebb időszakokban szűntek meg panaszai. Mégsem tehetett semmit, hiszen gazdáinak fontosabb dolga is volt őnála. Így hát csak reménykedett, hogy egyszer megszűnik a fájdalma, hogy majd újra nagyokat sétálnak esténként gazdájával a faluban. Talán valamikor ismét fontos lesz gazdájának. Bár néha már lábra állni se tudott a feszítő görcsöktől, Áront minden nap a kapuban várta, s ugyanolyan lelkesedéssel fogadta.
Egy nap azonban nem jött ki házából többé. Áronnak ez először a hétköznapok rutinjában fel sem tűnt. Csak később, estefelé gondolkozott el, hogy valami hiányzik neki. Villámcsapásként hasított belé a felismerés: Hol van Félix?
Egy másodperc alatt keresztülvágott a nappalin és anélkül, hogy bármit is felkapott volna az ordító hideg ellen, rohant a kertbe, s közben kétségbeesetten kiabált:
- Félix! Félix!! – a kutyaház felől gyenge nyüszítést hallott, azonnal odarohant.
A nagytestű labrador megsemmisülten feküdt kuckójában. Lábaira fektette fejét, légzése nehézkes volt, fájdalmasan tekintett a fiúra. Áron kétségbe esett, tudta, hogy nagy baj van. Látása hirtelen elhomályosodott, könnycseppek gördültek le arcáról.
A fiú valami hideget érzett tarkóján, mely aztán végigfolyt a nyakán is: havazni kezdett. Most kapott csak észbe, s értette meg, hogy milyen nagy fájdalmat okozott kutyájának. Könnyei közt színes tárgyakat fedezett fel a kutya teste mellett, a régen eltűnt játékok voltak azok. Félix délelőtt kiásta kincseit, és házába hozta őket. Áron tehetetlennek érezte magát, torka elszorult, de egy szó se jött ki száján. El akarta mondani, mennyire sajnálja, amiért nem törődött kedvencével. Végül sírása közepette csak ennyit tudott mondani:
- Félix, bocsáss meg… Ígérem, minden olyan lesz, mint régen… Csak maradj velem, pajtás!
Félix nem haragudott. De már késő volt: lehunyta szemeit, s nem mozdult többé. Utolsó gondolata pedig ez volt: Sajnálom Áron, talán majd legközelebb.

Ákos írása az Irodalmi Rádió pályázatára („Az év diák írója”) készült. Sok sikert kívánunk Neki!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése