2016. szeptember 6., kedd

Keleti Sarolta: „A gyermeknevelés szívmelengető feladat” (1. rész)


Keleti Sarolta első és egyetlen munkahelye volt alma matere. Gimnáziumunk igazgatóhelyettese, magyar- és énektanára nemcsak tanításával és műveltségével, hanem stílusával és megjelenésével is lenyűgözte mind tanítványait, mind kollégáit. Az idei „becsengetéssel” azonban egy új korszak kezdődött meg életében, hisz az előző tanév végén nyugdíjba vonult. Az interjú első részében a Tanárnő Gillich Pannának és Korsós Nórinak emlékeiről, az irodalom szeretetéről és a jövőre vonatkozó terveiről beszélt.

- Tegnap volt szeptember elseje, az új tanév első tanítási napja…
- Igen,… az egyik szemem sírt, a másik nevetett! Hét éves korom óta, minden évben, szeptember elsején iskolába mentem! Érdekes, ugyanúgy ébredtem, a szokott időben. Kicsit  elfacsarodott a szívem, hogy  már nélkülem fog működni az iskola. Nagyon sok tehertől viszont megszabadultam: a sok szervezés stresszel járt. Már nincs rajtam annak a felelősségnek a súlya, amit éveken át hordtam.


- Szülei is tanárok voltak. Természetes, hogy Ön is ezt a pályát választotta?
- Nem kellett rám hatni! Gyerekkoromban nagyon sokszor játszottunk iskolásdist. Gyakran mentem be édesanyám iskolájába is, amikor pedig elfoglalt volt, például értekezletre kellett mennie, futkároztam a folyosón. Általános iskolás koromban egyszer megkérdezték, mi akarok lenni, azt válaszoltam, hogy színésznő. Érdeklődésem sokszor naponta változott, de valahol, a lelkem mélyén, mindig is az iskola volt a vonzó és természetes közeg számomra. A tanításban találtam meg mindazt, amit én gyerekként elképzeltem!



- Miközben tanított - az óvónőképzőben, illetve a gimnáziumban - végezte el az egyetemet. Miért szerette meg tanítást?
- Tetszett, amikor az óráimon tanúja voltam annak, hogy diákjaim valami új dolgot fedeztek fel. Nem Adyt tanítottam, hanem, hogy szeressék a verseit s és tiszteljék mint embert. El kellett telnie 15 évnek, hogy rájöjjek, a diákoknak maguknak kell felfedezniük az irodalom szépségét, és örültem, hogy én ebben segíteni tudok. A legfontosabb a tanításban szerintem, hogy megtaláljuk az osztállyal az összhangot. Az éneket is szerettem, amikor nem tanítottam, nagyon hiányzott. Minden évben volt ének-zenéből is érettségizőm.

- Kevesen tudják, hogy nemcsak zongorázni tanult, hanem egy ritka hangszeren, a hárfán is játszik.
- Sok jelentkező volt abban az időben zongorára, s azt mondták, belőlem jó hárfás lenne. Szegeden, a magyar-ének szak mellett elvégeztem a hárfaszakot is. Technikailag nehéz volt összeegyeztetni a két hangszeren való játékot, mert a hárfa felsebesítette az ujjaimat és így nem tudtam zongorázni. A szüleim szerint a művészi pálya „nem egyszerű út”: alkat és nagyon kimagasló tehetség kell ahhoz, hogy az ember azt érezze, jó helyen van. Választanom kellett, s a tanárképző főiskolát végeztem el.

- Diákként belegondolva, nehéz lehet kiállni énekelni a sok kíváncsi, de egyben kritikus tinédzser elé!
- Mivel én a hangszer miatt mentem énekszakra, a zenei műveltségem inkább a zongorázásra szorítkozott, az éneklés mindig nehezebb volt. Kezdetben volt úgy, hogy az első órám előtt a tanári mosdóban skáláztam. Később a rutin és a gyakorlás, persze sok mindenen átsegített. Fontos, hogy nem lehet úgy énekelni, hogy az ember közömbös a dal iránt.

- Otthon, a fürdőszobában is felcsendülnek dallamok?
- Igen, nagyon szeretem a jazzt és próbálom azt a mély, Elephants Gerald-os hangot megtalálni, de inkább zenét hallgatok. A legtöbbet lányom gyermekkorában énekeltem: minden este. Általános iskolás korában egy listát is összeírt, hogy mit szeretne hallani.

- A tanítás mellett, több mint egy évtizedig az igazgatóhelyettesi feladatokat is ellátta. Vezető típusnak érzi magát?
- Abszolút nem! Engem is meglepett, hogy ennyire bíztak bennem a kollégáim és Perity Lajos, igazgató úr. Nem bántam meg, hogy vállaltam, bár a „hivatalnoki munkától”, a nap végére sokszor elfáradtam. A tanítás viszont pihentetett és örömet adott. Tudtam, akkor van értelme a munkának, ha azt jól elvégzi az ember.

- Több generációt is tanított, ezért pontosan látja, milyenek a mai fiatalok.
- Vallom, hogy amit ma a gyerekek gondolnak, tesznek, cselekednek - azért a felnőttek is felelősek! Miért teremtenek olyan világot, hogy jobban érzi magát a gyerek egy diszkóban, ahol berúg és „elszáll” a kábítószerektől? Miért nem figyelnek rá? Miért nem teremtődnek olyan közösségek, ahol jól érzi magát? Miért hazudnak nekik? Miért olyan a morál, hogy csak a pénz számít? Én a példamutatást hiányolom! Nem ismerem a celebvilágot, de azt sugallja, hogy lehet tanulás, munka nélkül boldogulni, csak legyél közönséges és felelj meg az elvárásoknak. A fiatalok zárkózottak, virtuális világban élnek, ami, valahol a felnőttek bűne. Sokszor elgondolkodtam, hogy szívesen lennék-e most 18 éves. Hát persze, mert miniszoknyát húzhatnék! (elmosolyodik) Amúgy nem lennék ennek a korosztálynak a helyében, nagyon nehéz helyzetben vannak - nincsenek kapaszkodóik.

- Az Ön gyermekkora nyilván más volt…
- Csodálatos gyermekkorom volt! Megtanultuk egymást becsülni. Arra szoktattak, hogy az embernek van feladata, és az alól nem lehet kibújni. Csak a munka után jöhet a szórakozás. A közeli Duna mindig a szabadságot jelentette számomra, ott találkoztunk és játszottunk a társakkal. Édesapám vízilabdázott, és ő tanított meg úszni, meg pár mozdulatra is, mint például a svédcsavar. Arra tanítottak, minden helyzetben tudjunk jól dönteni és megállni a saját lábunkon.

- Ezeket az elveket adta át a lányának is?
- Édesapám volt a megengedőbb, az ő nevelési módszerét próbáltam alapul venni, de bizonyos korlátokat állítani kell a gyerekek elé. Nekem nem kellett olyan szigorúnak lennem, mert egy jó gyerekkel adományozott meg a sors. Ágnes lányom alkatilag hasonlít rám, viszonylag zárkózottak vagyunk, nehéz elnyerni a bizalmunkat.


- Soha nem szerette volna gyermekkori álmát - a színészetet – megvalósítani?
- Nem lehet szavakkal elmondani azokat a pillanatokat, mit éltem át a függöny mögött, mielőtt - a főiskolán, a hangversenyeken - kiléptem a színpadra. Mikor énekkart vezényeltem, akkor is „remegett a szoknyám széle”. A szereplést meg kellett szoknom, de nem esett jól! Nagyon izgulós voltam mindig. ... Jól járt tehát a magyar film-, és művészvilág, hogy nem lettem színésznő! (elmosolyodik) Egyébként a tanári szakma hasonlít a színészetre: amikor a színész színpadra, a tanár pedig a katedrára áll, akkor csak a szerep(é)re koncentrál, nem számít semmi más! A külső körülményeket kívül kell hagyni, amihez nagy önfegyelemre van szükség.

- Mint mondta, az olvasás az Ön számára kikapcsolódás, választékosan fogalmaz… Az írás soha nem foglalkoztatta?
- Az unokaöcsém író, ő azt mondta, hogy ha egyszer írni kell, akkor írni kell! … Nálam ez olyan formában jelentkezett, hogy a húgomnak karácsonyra összeállítottam egy családi albumot, és ezekhez a régi képekhez írtam egy-egy történetet. Érdekel a családfakutatás, a nagyszüleimtől, dédszüleimtől hallottam történteket, amiket szeretnék leírni, hogy megmaradjanak az utókornak.

- Mivel tölti a nyugdíjas élet szabadabb, nyugodtabb mindennapjait?
- Egyre jobban figyelek magamra. Fontos, hogy nem szabad ellustulni. Pár hónapja kezdtem el jógázni. Szerintem intenzívebben fogom csinálni, mert ebben megtaláltam azt, amit keresek. Kétlaki életet élek, hiszen a családom Pesten van, sokat járok hozzájuk. A „szellemi táplálék” után folyamatosan sóvárgok, s most több időm van részt venni a különböző kulturális eseményeken. Az olvasás gyermekkoromtól a szabadidőm eltöltésének fontos formája, a napi 4-5 óra olvasás számomra magától értetődő! Életvitelemmel, általában, a testi-lelki harmóniára próbálok törekedni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése