2016. szeptember 14., szerda

Hollstein Barbara (Bóna Barbara): „Levélbarátságnak” indult…


Egykori diákunk, iskolánk későbbi tanára ma Németországban él, s ahogy fogalmaz: „két országban dobog egyszerre a szíve”Fiatal lányként tudatosan küzdött céljaiért, mindent előre végiggondolt, egy váratlan találkozás azonban felborította terveit: élete egy fontos pontján csak a szívére hallgatott. A nyári szünetben, itthon találkozott Gillich Panna és Korsós Nóri a Tanárnővel, aki nagyon közvetlen volt velük. Beszélgetésükben szóba kerül magánéletének regényes fordulata, munkája, ahogy - a ma sok honfitársunkat foglalkoztató - kétlaki életforma kérdése is.



- Milyen típusú embernek tartod magad: spontán vagy tervező?
- Én mindig megfontolt voltam, mindig tudtam, hogy mit akarok. Magyar-történelem szakos tanár akartam lenni, ezért dolgoztam. Mindig kitűztem egy célt, és próbáltam annak mindent alárendelni. - De tényleg, milyen a sors…?! (nevet) Aztán ez a rendszer hirtelen felborult!

- Csak nem love story?!
- De igen! (mosolyog)

- Hogy zajlott a történetetek?
- A gimnáziumba 1986-ban Frankfurtból jöttek cserediákok, s teljesen véletlenül, egy fiúnak nem találtak helyet, ezért mi fogadtuk be. Frank nagyon jól érezte magát nálunk. Miután hazament, levelezésbe kezdtünk és „levélbarátság” alakult ki köztünk. Közös nyelvet ugyan nem beszéltünk, ami azonban nem volt akadály, mert az egyik osztálytársam, illetve anyukám kolléganője is segített a fordításban.  Három év múlva - én már szegedi egyetemista voltam - találkoztunk újra, s már nehezen váltunk el egymástól. Jobban értettük is egymást, hisz tanultam németül. Helyzetünket azonban annyira lehetetlennek éreztük! Újabb három év múlva jött ismét el Frank, akkor már nem tudtunk és nem is akartunk elmenekülni az érzéseink elől. Miután elvégeztem az egyetemet, elkezdtem dolgozni a Szent István Gimnáziumban, így szünetekben tudtunk csak találkozni.



- A hollywoodi filmekben mindig van happy end?!
- Igen! De osztályfőnök voltam és nem akartam az osztályomat itt hagyni, s Frank sem fejezte még be tanulmányait. Távkapcsolatban éltünk, ami csak akkor működőképes, ha teljes mértékben megbízol a másikban. Vártunk tehát még négy évet, és utána kérte meg kedvesem a kezem, magyarul, apukámtól, aki azt válaszolta: „Tedd boldoggá a lányomat, mert különben velem gyűlik meg a bajod!”(nevet) Én sem gondolkodtam sokat a válaszon, hisz szerelemes és boldog voltam!


Az esküvő után az „egész életemet bepakoltam a bőröndökbe”, és irány: Frankfurt, az idegen. Szörnyű volt a búcsúzás, csak álltunk az üres szobámban anyuval és sírtunk. Aztán hirtelen egyedül maradtam és próbáltam beilleszkedni a német társadalomba. Elkezdtem nyelvtanfolyamra járni, ahol barátokat is szereztem . Amikor a gyermekeim megszülettek, akkorra lett minden egyszerűbb.

- A kommunikáció biztos nem lehet egyszerű…
- Nehéz, hogy nem tudom magam úgy kifejezni, ahogy szeretném. Időnként leegyszerűsödik a közlés, pedig most már jól beszélek németül. Párkapcsolatunkban is sokszor zavaró a különböző anyanyelv: különösen az érzelmeket nehéz kifejezni nekem németül - bár a férfiakat nem nagyon zavarja, ha (mi nők) nem érzelgősködünk annyit! (felkacag) Közös nyelv nélkül viszont jobban ráhangolódnunk egymásra, figyelünk, ráérzünk a másik hangulatára. Empatikusabbak, érzékenyebbek vagyunk tehát így egymás minden rezdülésére. Nem hagyatkozunk arra, hogy a mondat, amit a társunk mondott, hogyan hangzott, miért éppen úgy mondta, hiszen lehet csak az történt, nem találta meg a megfelelő szót.

- A gyerekek szerencsés helyzetben vannak, mert kétnyelvűek: ez nagy előny a mai világban!
- Ők könnyen tanulnak, „ragad rájuk” a nyelv. Később azonban már nem ilyen egyszerű! Jó pár év kemény munkája, amíg eljuthatnak addig, hogy a nyelvek egymást "erősítsék". A kettős nyelvhasználatot magának, a családnak is szorgalmaznia, segítenie kell. Azokban a családokban, ahol nagyon „lazán” veszik a gyermek nyelvhasználatát, ő majd nem akar magyarul megszólalni. A gyermekeimmel én - nagyon következetesen - csak magyarul beszélek, a férjem pedig németül.


- Két lányod tanulmányain keresztül belelátsz a német iskolarendszerbe. Mik a tapasztalataid?
- Az általános iskolát nagyon jól szervezik a németek, például az olvasásra játékosan motiválják gyerekeket. Modern, mai olvasmányokkal szerettetik meg az olvasást, ezért később bemennek a könyvesboltba, könyvtárba. Úgy gondolják, nem érdemes elriasztani a diákokat olyan könyvekkel, melyeknek a nyelvezetét sem értik. Sok időt töltenek továbbá az iskolában: a gimnáziumból, lányom fél 6-ra ér haza, utána kezd a házi feladatokhoz, így, sajnos semmi szabadideje sem marad!

- Minden országról/ népről élnek sztereotípiák hazánkban, így a németekről is. Te mit tapasztaltál? 
- Az igaz, hogy a németek nagyon pontosak és korrektek! Ugyanakkor sokkal zárkózottabbak, a saját magánéletükről nem beszélnek, de nem vájkálnak a másikéban sem. Nem olyan közvetlenek, mint mi, nehezebb közelebb férkőzni hozzájuk. Néha nagyon keményen ki tudják mondani a „nem”-et, ami nagyon tud fájni. Értékelem viszont, hogy legalább nem hitegetnek.

- Beszéljünk a munkádról is: Frankfurtban egy magyar iskolát hoztatok létre, ahova most már 120 gyermek jár. Miért érdemes ebbe a suliba íratni a gyerekeket?
- Azért, mert nem könnyű egy domináns nyelvi környezetben úgy megőrizni anyanyelvünket, hogy azt gyermekeink is tovább tudják majd örökíteni. Sokan „egy bőrönddel” jönnek ki, otthon mindent feladnak  azért, hogy szerencsét próbáljanak. Abban látom én a "nagy buktatót", hogy úgy gondolják, rövidesen haza is térnek, gyermekeiknek pedig felesleges magyarul tanulniuk, hiszen beszélik a nyelvet. Két év után rájönnek, hogy gyerekük elfelejti a szavakat, már nem tudja úgy kifejezni magát, és inkább németül beszél. Én azért küzdök, hogy a szülők hozzák a gyerekeket a magyar iskolába!



- Amikor sétálsz a Hunyadi utcában, a gimi előtt, milyen emlékek elevenednek fel benned?
- Szívesen emlékszem vissza az osztálykirándulásokra, akkor kovácsolódott össze a csapatunk. Amit viszont nagyon nem szerettünk diákként, az a köpeny(ünk) volt: azon mesterkedtünk, hogyan lehetne egyedibbé tenni az „egyenruhát”. Diákként azonban mindent máshogy élünk meg - ahogy ma nézem, hogyan öltözködnek a fiatalok az iskolában: lehet jobb az egyen-köpeny.
Nagyon különleges érzés volt azután tanárként visszatérni az Istvánba - izgultam is! A katedrára állni, 23 évesen, rendkívül nagy feladat. Egyből osztályfőnök is lettem. Féltem, hogy majd nem lesz tekintélyem, de annyira „rendesek” voltak a diákjaim, és „nem ettek meg”! (mosolyog)
Szerettem ebben a gimnáziumban tanítani.



- Hogy éled meg a távollétet?
- Nagyon hiányzik a családom, a rokonság, a barátok! Minden iskolai szünetben itthon vagyunk… Jó hazajönni, és jó, hogy várnak ránk (elérzékenyül), és,  hogy itthon lehetünk

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése