2016. június 29., szerda

Radványi Ákos: Egy jobb életért


Máté egy kórházi ágyon ébredt reggel, karján infúziós csöveket, kezén és lábán zúzódásokat látott.
Éppen meghallotta a folyosón beszélgető édesanyját és a főorvost.
- Szóval azt mondja, hogy a kisfiam örök életében tolószékben fog ülni? Biztosan tehetnek ellene valamit…
- Ez még a kisebbik baj, hölgyem – mondta az orvos. Az asszony arca ekkor teljesen elsápadt. – A műtét után megvizsgáltuk a fia koponyáját is a törések kizárása céljából, de valami egészen másra találtunk. Nem tudom, hogyan mondhatnám el ezt… a fiú agyában rosszindulatú tumor keletkezett.
Máté édesanyja falfehérré változott, szó nélkül leült egy székre és zokogni kezdett. Az eddig csendben álló fiúcsapat, Máté barátai elborzadva hallgatták a diagnózist. Egyesek szemében könny jelent meg, mások ökölbe szorították kezüket és összeszorították fogaikat. Végül az édesanya szólalt meg suttogva.
-  Uramisten… Biztos ez? – torkát egyre jobban szorította a sírás.
- Szinte teljesen.
- Ez biztos csak valami félreértés!
- Többször megvizsgáltuk, először mi se hittük el, ugyanis ez egy rendkívül ritka típus, és bár nem okoz emlékezetkiesést, vagy memóriazavarokat, lefolyása viszont igen gyors, pár héten belül eléri a végső stádiumot. Nem panaszkodott a fia erős fejfájásra, szédülésre?
- Máté soha nem panaszkodik – hangja elcsuklott, majd sírva fakadt. – Először a férjem, most a fiam… Azt mondja, ha túl is éli, örökre tolószékbe kerül?!
- Attól tartok, igen.
Máté mindent hallott. Szinte fel sem tudta fogni a hallottakat, nem akart hinni a fülének. Emlékezett balesetére, ahogy Patrikot lerántotta az útról a részeg sofőr elől, de neki már nem volt ideje elugrani. Tudta, hogy súlyosak a sérülései, arra is felkészült, hogy esetleg tolószékbe kerül, de erre egyáltalán nem számított. Most már értette, miért fájt olyan gyakran a feje. De nem tudta elfogadni a tényt, hogy az a sorsa, hogy már csak hetekig éljen. Hihetetlen, hogy egyik pillanatról a másikra mennyire megváltozhat egy hétköznapi ember élete... Ekkor váratlanul berontott hozzá édesanyja, ráborult az ágyára, de csak zokogni tudott.
A háttérben Patrik, Peti és pár csapattársa jelent meg, lesütött szemmel és elborzadt tekintettel. Máté még mindig nem tudta felfogni, hogy történhet vele ilyesmi. A legjobb, ami történhet vele, hogy tolószékbe kerül?
- Minden rendben, srácok – mondta tettetett magabiztossággal. – Pár nap és rendbe jövök.
- Máté, én… - kezdte Patrik. – mindenről én tehetek! Miért nem hagytad, hogy elüssön az autó?!
- Mert akkor nem lennék igazi barát. De így is jól alakult, most már minden rendben lesz.
- Hogy mondhatsz ilyet, mikor itt fekszel és többé talán fel sem kelhetsz?! – hangja remegett a kétségbeeséstől.
- Ne aggódj, minden meg fog oldódni – helyzete ellenére meggyőzően nyugodtan beszélt.
- Visszafekszem az útra, hogy méltóképp bűnhődjek.
- Semmibe vennéd az áldozatom?
Patrik összeszorította öklét, de szemében könnyek jelentek meg.
- Annyira sajnálom… - néma csend borult a kórteremre, csak Máté anyjának szipogását lehetett hallani.
- A részeg sofőrt elkapták?
Peti némán bólintott.
- Mindent megteszünk érted, nem lesz semmi baj – mondta édesanyja. Hangján csak az elkeseredettség és a kétségbeesés hallatszott.
- Csak azt kívánom, hogy bárhogy is alakulnak a dolgok, ne okoljatok senkit a történtekért, és főleg ne szenvedjetek helyettem: a döntéseim miatt kerültem ide, ezért egyedül én vagyok a hibás. Bármi is fog történni velem az elkövetkező napokban, hetekben, csak annyit szeretnék mondani nektek, hogy köszönöm. Köszönöm, hogy törődtök velem és erőt adtok a mindennapokhoz és az élethez, miattatok érdemes reggel felkelnem és küzdenem az álmaimért.
Ismét mély csend ült a teremre, a jelenlévőket meghatották Máté szavai.
- Nem lesz semmi baj, nálad erősebb embert nem ismerek! – mondta a focicsapat kapitánya és egyben legjobb barátja, Peti.
Máté elmosolyodott. A benne tomboló fájdalom fokozódott, és legbelül tudta, hogy számára nincs többé remény. Lassan tudatosult benne, hogy ezt a sok embert, akik aggódnak érte és szeretik őt, nemsokára el kell hagynia örökre.
Teltek-múltak a napok, Máté fájdalmai egyre nőttek. A fájdalomcsillapítók is egyre hatástalanabbak voltak, valamikor már aludni sem tudott. Az orvosok mindent megtettek állapota javulásáért, de ők is tudták, hogy nincs többé remény a fiú számára, ezt a fiú hozzátartozóinak is igyekeztek elmagyarázni. Barátai, ismerősei rendszeresen látogatták, édesanyja szinte mindig bent volt fia mellett. Nem akart beletörődni, hogy el fogja veszíteni fiát, ráadásul már férje, Máté édesapja is elhunyt korábban egy balesetben, még egy ekkora veszteséget biztosan nem élne túl. Napok óta nem aludt, nem evett, csak igyekezett fia kedvében járni, éjszakánként pedig székében ülve imádkozott fiáért. Barátai is minden nap meglátogatták suli után, mindig fel tudták vidítani a fiút.
Ez a törődés erőt adott Máténak, mégis napról-napra gyengébb volt. Jókedve, vidámsága és optimizmusa fokozatosan eltűnt, helyét depresszió és halálfélelem vette át. Egyre kevesebbet beszélt, barátai se tudták már felvidítani, fokozatosan befelé fordult. Gyűlölte magát, hogy ilyen reménytelen helyzetbe került és semmit sem tehet ellene.
Egyik nap, mikor édesanyja éppen dolgozni volt, váratlan vendég látogatta meg Mátét: Anna. A lány láttán még most is nagyot dobbant a szíve. Ahogy meglátta, felidéződött benne, hogy éppen a balesete előtt akart szerelmet vallani a lánynak. Mosolyogva fogadta a lányt, akiben valami mintha megváltozott volna, mióta legutóbb látta: arca beesett volt, haja kissé kócos, egyedül szemei csillogása maradt a régi.
- Szia, Anna. Mi újság?
- Ne haragudj, hogy csak most látogatlak meg, de eddig nem tudtam feldolgozni a történteket.
- Ugyan már, örülök, hogy itt vagy.
- Hogy vagy?
- Megvagyok, köszönöm…
- Az igazat mondd!– vágott közbe Anna. Máté meghökkent.
- Az igazságra vagy kíváncsi? Ha mindenáron tudni akarod, akkor azt mondták az orvosok, hogy 1-2 napom lehet még, bár már így is sokkal tovább bírtam, mint várták. Erre voltál kíváncsi? – hangja egyre dühösebb lett. – És igen, nem vagyok jól, a fejemben minden percben hurrikán tombol, ami ezer darabra akar szaggatni, éppen ezért már várom is, hogy vége legyen! Nincs rosszabb ennél, ahogy végignézhetem a saját halálomat, miközben látlak titeket szenvedni! – mondta egyre mérgesebben. A hangja egyúttal a tehetetlenségre is utalt. Anna rezzenéstelen arccal hallgatta, majd csendben leült a fiú ágyára.
- Ne add fel, kérlek! – suttogta a fiú felé.
- Mindegy mit teszek, ugyanaz lesz a vége. Megfogadtam, hogy soha nem adom fel, de most teljesen tehetetlen vagyok… Eluralkodik rajtam a betegség, a fájdalom fokozatosan felőröl, elveszítem önmagam. Vesztettem, már csak azt szeretném, ha minél hamarabb vége lenne. De ha túl is élném, hogyan tudnék tolószékben élni? Kinek van szüksége valakire, akiről élete végéig folyamatosan gondoskodni kell?!
- Hová lett az a fiú, aki mindig olyan elszánt volt? Az, akinek az volt a célja, hogy másokat boldoggá tegyen, és segítsen az embereken, bármi áron? Hová lett az a fiú, akinek nem léteztek korlátok, mert mindent el tudott érni? Hová lett az a fiú… - suttogva folytatta. – akit mindig is szerettem?
Máténak ettől nagyot dobbant a szíve. A meglepetéstől elállt a szava.
- Rosszul látod a dolgokat, sokan bármit megtennénk azért, hogy gondoskodhassunk rólad! Te vagy a legönzetlenebb ember a világon, aki az élete árán is segít másokon, most hagyd, hogy viszonozzuk ezt. Térj vissza hozzánk az életbe, ne engedd, hogy a betegség győzzön, te erősebb vagy bárkinél! Harcolj, és ne hagyj el bennünket, mert csak szomorúságot és bánatot hagynál magad után. Nem akarlak elveszíteni…
Máté szívében ekkor valami feltámadt, egy enyhe reménysugár. A lány ekkor felállt, Mátéhoz lépett, megcsókolta a homlokát, majd távozott. A fiú még most sem tudott szóhoz jutni.
Aznap éjszaka Máté állapota kritikus volt. Az orvosok is felkészültek a legrosszabbra. Édesanyja ott volt mellette, fogta a kezét és halkan sírt. Barátai is összegyűltek, néma csendben álltak. A lányok halkan sírtak, de egy-két fiú szemében is könny jelent meg. Patrik, aki magát okolta a baleset miatt, szinte alig tudta visszafojtani sírását. Máté már nem volt teljesen eszméleténél, szédült, látomásai voltak, teste remegett. Anna szavai jártak a fejében, hogy nem adhatja fel…
Álmában egy hatalmas, üres terembe került, messziről ismerős alak közelített felé. Nem akart hinni szemének, de mikor végre közelebb ért hozzá és rámosolygott, már biztos volt benne.
- Apa… - édesapja arca semmit sem változott, mióta legutóbb látta. – Hol vagyok?
- A fejedben.
- Meg fogok halni?
-  Attól függ, hogy döntesz.
- A sorsom már eldőlt, mindegy, mit teszek.
Apja ekkor elmosolyodott.
- A sorsod? Már nem emlékszel, mit tanítottam neked?  Az életben csak az biztos, ami már megtörtént, minden máson változtathatunk.
- Hogy tudnék legyőzni valamit, ami erősebb nálam? – a tehetetlenségtől könnyek szöktek a szemébe. Nem akarta feladni, élni akart úgy, mint eddig, vidáman, tele álmokkal, szerelemmel. Mégis úgy érezte, most mindent elveszít.
-  Ha élni akarsz, le tudod győzni a betegséget. Születésed óta van két fegyvered, amit senki se tud elvenni tőled, az elszántság és a jó szíved: másokat mindig többre becsülted, mint saját magadat. Nézz körül, hányan gyűltek össze körülötted, hányan gondoskodtak rólad, amikor szükség volt rá: mindenki azért tette, mert szeretnek téged és nem akarnak elveszíteni. A könnyebb út nem mindig a helyes út, harcolj hát, az életért és az álmaidért! – megfordult és visszaindult, ahonnan jött. Egy percre megtorpant és visszanézett biztató mosollyal az arcán. – És ne feledd, mindig melletted leszek.
 Látomása ekkor szertefoszlott. Apja szavai erőt adtak neki, elhatározta, hogy harcolni fog a végsőkig, nem hagyja cserben a családját.
Testében egyre növekedett a fájdalom, álmai összefonódtak, remegése erősödött, de ő kitartóan küzdött. Felidézte magában azokat a pillanatokat, amikért érdemes élni: ahogy Robinak, a gyenge tanulóknak és a rászorulóknak segített, mikor barátaival megnyerték a focibajnokságot, vagy mikor édesanyjával megvették első kutyáját. Látta, hogy a tanárok büszkék rá kimagasló eredményei miatt és amiért minden emberből kihozza a legjobbat. Visszaemlékezett arra a csodás pillanatra, mikor Annával nézték este a csillagokat, felidézte a lány vallomását és a csókját. Érezte, hogy fontos az embereknek, akik a kórházban töltött napjai alatt folyamatosan mellette álltak. Végül felidézte apja utolsó szavait: harcolj az életért és az álmaidért… Ezek az emlékek, jótettek és az emberek szeretete erőt adtak neki, olyan erőt, ami minden emberben ott van belül, de csak kevesen képesek felszabadítani. Azon az éjszakán Máté újjászületett, visszatért régi énje.
Elérte a lehetetlent: reggelre túl volt az életveszélyen, állapota stabilizálódott. Az orvosok nem tudták mivel magyarázni e hihetetlen változást, mikor a fiút faggatták, ő csak ennyit mondott:
 - Nem adhatom fel, amíg nem értem el a céljaimat az életben. Amíg szükség van rám és szeretnek, nem hagyok cserben senkit – az orvosok persze nem hitték el, hogy pusztán az akaraterejéből és kitartásából épült fel egy ilyen betegségből, de Mátét ez nem izgatta. Boldog volt, hogy felnyitották a szemét, hogy fontos az embereknek és hogy elszántsággal szinte bármit el lehet érni. Legjobban azonban édesapjának és Annának volt hálás, akik nem adták fel és reményt öntöttek a szívébe. Már nem zavarta, hogy tolószékben kell maradnia a baleset miatt, örült, hogy kapott még egy esélyt az élettől. Úgy érezte, minden akadályt le tud küzdeni.
Pár nap múlva hazautaztak, másnap reggel tolókocsijában édesanyja segítségével már iskolába is ment, szerencsére nem lakott messze az iskolától. Nagyon izgult, félt, hogy többé senki se fogja őt figyelembe venni, és csak útban lesz másoknak. Most bosszút állhatnak rajta, akik eddig nem mertek, ő pedig nem fogja megállni a helyét. Ezektől a gondolatoktól megijedt, legszívesebben visszafordult volna, de ekkor eszébe jutottak apja bátorító szavai, alig láthatóan elmosolyodott, kétségei eloszlottak.  Ahogy közeledtek az iskola felé, nem láttak senkit iskolába menni.
- Érdekes – gondolta – szünet van az iskolában?
Amint belépett az iskola kapuján, hatalmas meglepetés fogadta: a diákok és a tanárok sorfalszerűen felsorakozva fogadták az iskolaudvaron, hatalmas ováció kíséretében. Szóhoz sem tudott jutni a meglepetéstől. Ekkor a tömegből kivált az egész focicsapat és közeli barátai, a magasba emelték és hangosan éljeneztek. Tanárok és diákok egyaránt hangosan tapsoltak, fütyültek, éljeneztek, elismerésük jelképeként, egyesek még most is sírtak. Máté azt sem tudta, mit mondjon, nem erre számított. A tömegben meglátta Annát is, aki könnyezett az örömtől. Legszívesebben már most magához ölelte volna a lányt: ha nem nyitja fel a szemét azon a délutánon, most nem lenne itt. De most, hogy legyőzte betegségét, már semmi sem állhatott közéjük. A tömegből kivált a csapatkapitány barátja, Peti, és odalépett hozzá.
- Hallottad a hírt? – mondta izgatottan. – A tanárok jótékonysági akciót indítottak, hogy felszerelhessék az iskolát mozgáskorlátozottak részére. A te tiszteletedre!
Máté szóhoz sem tudott jutni. Soha nem látott még ennyi embert egyszerre ünnepelni, ráadásul csak azért, mert túl volt egy baleseten, ám itt ennél többről volt szó: a fiú balesete előtt is népszerű volt, mert mindig segített a rászorulókon, szót emelt az igazságtalanság ellen és kihozta az emberekből a legjobbat. Most a diákok és tanárok igyekeztek meghálálni Máténak a sok jótettét, hiszen a fiú méltó volt minden tiszteletre, így hát mindenki örömmel segített Máténak, ha tolószéke miatt akadályba ütközött.
Este tiszta volt az égbolt. Máté tolószékében kiült a teraszukra és az egyre sötétülő horizontot bámulta.
- Hihetetlen, hogy mikre képes az elszántság és a szeretet – gondolta. Mosolyogva felnézett a csillagokra. – Egyszer talán újra felállhatok. 

Ákos ezzel az írásával megnyerte a Kalocsai Nebuló EGYMI "Fogyatékkal Élők Nemzetközi Napja" alkalmából kiírt pályázatát. Gratulálunk Neki!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése